A Borfesztivál nem arra való, hogy borokról megfellebbezhetetlen ítéleteket alkossunk. Ahhoz nagy a merítés. Kisebbet meríteni meg nem érdemes – ahhoz túl érdemdús a felhozatal. A lényeg: az idén vasárnap jutottam fel először, délelőtt fél tizenegyekor, még lehet mozogni, jönni-menni, este hatig megkóstoltam nyolcvanhat tételt. Minden évben azzal szaladok neki, hogy sorra veszem, amit kell, úgy, ahogyan kell. Nem jön össze. Az vesse rám az első követ, aki tudja tartani a fehér, vörös, édes sorrendet, megbicsaklás nélkül. Nekem nem megy, legfeljebb egy darabig. Mindezek okán pontosan nem is pontozok, nem írok mindegyikről, nem szúrok le semmit, senkit. Azonban egyetlen gyorspróba is elegendő, hogy valamiről megállapítsuk, érdekes, érdemes visszatérni hozzá, más körülmények közt. Ezekről lesz szó. [l Több tucat pincérõl azért nem írok a cikkben, mert nem jutottam el hozzájuk. Jó néhányról meg azért, mert nem tartottam érdemesnek értekezni róluk.]

1. fehérkör: Gál, Konyári, Pannonhalma, Bussay

Négy-öt-hat pannon klasszist találtam a mezőnyben, és néhány másikat, amelyekről van ok társalogni. Előbb utóbbiakról. Gál Tibor Labirintos szériába emelt 2004-es leánykája meglepően vastag, tartalmas; hét-nyolcszáz forintért főnyeremény. Konyáriék 2004-es Sigillum Lolienséje különb, mint elődje volt, a sauvignon blanc dominál, nem füvesen, egzotikusan. Sűrű. A Pannonhalmi Apátsági Pince tökéletesen hozza, amit az előző évjáratban. A tramini nagyon tramini. Ez nem érdem: az illata nem annyira parfümös, inkább elegáns, de íze kevésbé érdekfeszítő. A rajnai rizling pedig nagyon rajnai rizling. Ez viszont nagyon is érdem. Az apátok 2003-as rajnaija volt az első magyar rajnai, amelyet tényleg rajnainak nevezhettünk. Próbálkozott más is, esetenként jó borokkal, mégsem rizlingekkel. Felteszem, a klónok miatt. A 2004-es pannonhalmi viszi tovább, amit a hármas elkezdett: virágos-gyümölcsös illat, közepes test, élénk, nem durva, játékos savak, száraz, inni jó bor, mestermunka, viszonylag olcsóért, csak nekünk, bármikor, bárhol. Mint Rheingauban. Vagy Wachauban. Bussay László Esküvéjéről még: a Napborról írtam hasonlót, a 2004-es jobb, mint a 2003-as. Itt sem mondok mást. Mineralitás, animalitás, vitalitás.

2. fehérkör: chardonnay és ami helyette

Ha világban gondolkodom fehérül, azt mondom, a rajnainál nem szeretek jobban semmit. Ha magyarul teszem ugyanezt, a furmint kerül előre, utána az olasz jön. A chardonnay lemaradt – egyelőre. Kéne valami Côte de Beaune, ilyesmi, megint. Ásványossággal, élettel. Egy akadt, amire azt mondtam, van benne ez, nem is kevés. Malatinszky Csaba 2003-asa: füstös-gyümölcsös illat, jó test, harmónia. Meg egy másik, amely kis híján chardonnay, és mégsem: Gróf Buttler – alias Bukolyi László, vagy fordítva, vagy akárhogy, vagy mindegy – pinot blanc-ja. A legyőzhetetlen: mineralitás, gyümölcs, test, savak, minden egyben, mindenből annyi, amennyi kell. Megállna benne a kanál, ha beletennénk, mégsem nehézkes. Nem tesszük bele, borba nem való. Chardonnay-ja nem jött be, ennyire: a mezőnyhöz képest jó, de messze nem hozta azt, amit a párja.

Olaszrizlingek, furmintok

Olaszrizlingből kettő. Jásdi István, Lőczedombi 2003, ahogy múlik az idő, úgy lesz egyre egészségesebb a struktúrája, a fát, az alkoholt, a szélességet már magasság tetézi – alapesetben fordítva lehetne, a tartásnak kellene fogynia, és nem –, plusz jó inni a dolgot, úgy, ahogyan van. Ám a legjobb Németh Attila 2003-as Cserepesije volt. Elképesztően komplex és rendezett anyag, gyümölcssel, földdel, mogyoróval, tengernyi, de fikarcnyit sem bántó alkohollal.

Furmintból is kettő. Jásdi még egyszer. Lőczedombi, dettó, nagyon furmint, a klasszikus, nehezen meghatározható illatokkal és ízekkel – almát szokás mondani, nem pontos, furmint, és kész –, néhány száz palackkal, háztól, és lehet, hogy később önállóan nem is lesz. Kár. A másik a Béres Szőlőbirtoké. Nem a 2004-es. Az messze nem tud annyit, mint az elődje. Illatban igen – jellegét lásd két mondattal fentebb –, de ízben meghatározóak a 2004-es savak. Húznak. A 2003-as ellenben a csúcsán. Széles, izmos, zamatos, erős, hódít.

Vörös ördögök: Dula, Vylyan

Nehéz ügy. Őszinte borokat keresek mostanában. Nem szeretek kaliforniai magyarokat inni. Mindig sok az alkohol, az extrakt, a glicerin, az édesség, sok a minden. Van, amiben nem annyira, vagy egyáltalán nem. Ezekről írok.

Dula Bence, a mindent kimondó egri hegybíró. Pardon, exhegybíró. Abszolút egri borokkal. Aki kedveli Tóth Istvánt, annak nem lehet nem kedvelnie Dula Bencét. Nem túl izgalmas fehér és még kevésbé érdekfeszítő rozé – mindkettő pinot noirból –, aztán meghökkentő vörösök. A legjava nagyhordós, mindben délceg savak, mind érett, lesimult tanninokkal, mindben többéves tartalék. A 2002-es Gőzmalmosi Kékfrankosban. Vagy a 2000-es Cziglédi Cabernet Sauvignonban. Vagy a 2000-es bikavérben – ez még Egri Hegybíró Bora néven fut. És főként a 2003-as Terézia Cabernet Sauvignonban. Dula első barrique bora. Terézia, mert a mester neje szebbet válogatott, mint a nej ura. Isten tartsa meg a szokását.

Vylyan. Eljátszogattam a teljes szortimenttel. A 2004-esek megítélésével várnék: ismerkedni kell még a kadarkával és a pinot noirral is. A 2002-es Montenuovót továbbra is többre tartom, mint a 2003-as merlot-t vagy cabernet franc-t – hja, a finom animalitás, anélkül a Vylyan számomra félkarú órás –, bár emezeket is megkedvelem előbb-utóbb. Nagyon bejött a 2001-es cabernet sauvignon, még inkább a 2000-es Duennium. Tartom a 8 pontot, és egy árnyalattal fölé teszem a mellé kóstolt 1999-es cabernet sauvignon selectiont. Uóbbiról négy-öt éve tudjuk, hogy a legfelső polcok környékén a helye. Él, virul.

Gere, Günzer, Malatinszky

Gere Attila. Két bor, ezúttal, mindössze. A 2002-es Phoenix – könnyed, jó ivású, fűszeres-gyümölcsös, bőven megéri az árát. Meg a 2003-as Kopár. Hamarosan lehet előjegyezni, február környékén hozzá lehet jutni. Jobb, mint bármi, ami eddig volt, ezen a néven: hatalmas, gyümölcsös-dohányos illatok, grandióz test, száraz lecsengés. A mester most nem találta meg az édes tanninokat – vagy csak én nem, benne –, orbitális örömömre.

Günzer Zoltán, Konyári Pince, Bock József. Vakon összekóstoltam a három jónevű csúcsmerlot-ját. Ezt múltkor visszhangosan megcsináltuk, nagyobb kompániával, s azzal a differenciával, hogy akkor az 1999-es Bock játszott, most meg a 2000-es. Továbbá akkor Konyáriék Sessiója volt közülük a legjobb – közvetlen a két Solus mögé kapaszkodott –, most meg Günzeré. Testben kevesebb, egy árnyalattal, komplexitásban, letisztultságban több, másfél árnyalattal. Később merlot akadt erősebb is. Új bekezdés.

Malatinszky Csaba 2003-ból három szűretlen bort hozott össze. Később másképpen alakul majd, azt mondja: marad zászlósnak a cabernet franc, a többivel meg lesz, ami. Malatinszky készíti manapság a nem édes magyar vörösborokat. (Favoritjaimat. Van ilyen, királyok jönnek-mennek, olykor maradnak.) A szűretlen merlot is: rengeteg komplexitás, nulla édesérzet. Bordeaux. Pedig az alkohol ott van – mégis felülírja az elegancia. Érdekes, a cabernet sauvignonban nem. Az alig több, mint ugyanebből a fajtából a Noblesse, holott kétszer-háromszor drágább, és számomra mindenképpen kevesebb, mint a Cabernoir, holott az is olcsóbb, jóval. Hanem a cabernet franc: abszolút klasszis, vitán felül. Még nem tudni, mi lesz belőle, csekélyke is volt a mintavétel. Ennyiből a legnagyobbak közé valónak tűnik. Kivételesen: 9 pont. Lesz. Remélem.

Édes élet

A lényegre maradt a legkevesebb idő, energia. Mindig ez van. Veszem azért sorra, privát sztárjaimat. Németh Attila, Cserepesi Hárslevelű 2003: brutális test, jelentős édesség, meggyőző alkoholok, kő. Hétszőlő, hárslevelű, késői szüret, 2004: az iskolateremtő, tökéletes iskolázással, évről évre. Gyümölcs, gyümölcs, gyümölcs, a sav és a cukor perfekt egyensúlya, meg valami férfias-ásványos játék, amit a tokaji löszből ki nem nézne a nézelődő. Disznókő, Kapi 6 puttonyos aszú, 1999: életem harmadik legjobb aszúja – régebbről –, pillanatnyilag kevésbé lehengerlő formában, mint egy éve, amikor krémessége felülmúlhatatlannak sejlett.

Ennyi volt. Jövőre is lesz. Jó, hogy.