Jégborszezon van. Abban a kategóriában tarol mindenütt, amelyben a tokajinak kellene babérokat aratnia. Szezonja van itthon is. Hiteles kevés készül belőle, olyan, amilyen annál több. Megnéztünk egy kanadait, egy németet, melléjük Szepsy István két cuvée-jét. Ráadásnak a Pajzos 2003-asát. Tanulságok vannak.

Érdekes, mi történik a jelentékenyebb nemzetközi borversenyeken a természetes édes borok kategóriájában. Vegyük a Vinitaly két utóbbi évét, azért azt, mert Veronában egy-egy érmet osztanak, nem szórják a medálokat, így tisztább a kép. 2005-ben a nagyaranyat, az aranyat, az ezüstöt és a bronzot is kanadai icewine kapta, csupa vidal. 2004-ben a nagyarany, az ezüst és a bronz jutott vidaloknak, akkor az aranyos pozícióba sikerült beférkőznie a Tokaj Kereskedőház 1998-as Crown Estates 6 puttonyosának. Kanada tehát lemos mindenkit. Ott, ahol a szerintünk felülmúlhatatlan Tokaj-Hegyaljának kellene villognia. Nem nekünk áll a zászló. Ennek sok oka van. És nem feltétlenül az első köztük az, hogy a jégbor zseniális.

Nemrégiben sikerült szert tenni egy kanadai versenyzőre – V. profot ajándékozta meg vele egy nála is híresebb amerikai prof –, továbbá vásárolni egy német eisweint a rheingaui Querbachtól, és ha így adódott, gondoltuk, összekóstoljuk masszív, jellegileg nem túl távoli tokajiakkal. Lementünk Tokajba, megkértük Szepsy Istvánt és Kovács Tibor Hétszőlő-birtokigazgatót, tartsanak velünk – a nyájas és rendszeres olvasó utunk másik két állomásának tapasztalatait töviről hegyire ismeri –, s előbbi be is rakta a sorba a Királyudvar 2000-es Ilonáját és a 2003-as Szepsy Cuvée-t. (Utánuk jött a Hétszőlő-vertikális, amit már megírtam.) Kicsit eltöketlenkedtem a sztorit, mert egy szuszra lett volna jó megvizsgálni a Chateau Pajzos jégborát is, mint a tán leghitelesebb magyar versenyzőt. Ez később jutott eszembe. Pótoltunk is, de hát nem abban a körben. Ennek az is következménye, hogy nem pontozok most. Mondjuk, eleve sem kellett vón osztályzatokat osztogatnom, mert amit kevéssé ismerünk, azzal szemben legyünk szerények és visszafogottak.

Amúgy a hitelesség a jégborok esetében elképesztően fontos. Mondjuk, mert elég egy fagyasztószerkezet, és máris megvan, amit a borász akar, rizikó nélkül. Mint Tannin kolléga egyik utóbbi szövegéből kiviláglott, kockázatmentesen is lehet száz pontokat kapni Parker pápától. Vagy több ezer forintokat a hülye vásárlótól. Mert szezonja van a jégbornak Magyarországon is. Nem azokra a tételekre gondolok, amelyeket ekként neveznek akkor is, ha éppcsak megcsípte a szőlőt a dér. Ezek adott esetben abszolút finomak és nem műborok – a fagyasztottak azok –, csak műfajilag máshogyan kéne nevezni őket. Hanem azokra a Balaton környéki turistabolondítókra, amelyek frizsider helyett is zsákos napfényt láttak.

Nemcsak a minőséget kell megfizetni. A kuriozitást is.

A lényeg, hogy legyenek óvatosak. Jégbort akkor szabad venni, ha mocskosul drága. Hiszen nemcsak a minőséget kell megfizetni. A kuriozitást is. A Pajzosé is hogy készül: kint hagynak minden évben két hektár igen egészséges szőlőt, aztán várják, hátha összejön. Eddig kétszer sikerült, 1998-ban és 2003-ban. Máskor megy az egész veszendőbe. Visszacsatolólag: az nem elég, ha csíp a dér, vagy hull a hó. Kőkemény hidegben kell dermednie a gyümölcsnek napokig. Kanadában mínusz 8-12 közt szüretelnek, és 9 foknál szedték a Pajzos 2003-asát is. Préselték a szabadban, és lett belőle nem sok – a végén összesen négyezer 0,375-ös palack. Darabonként 15 ezerért. Nem a mindennapok itala, na.

A slusszpoén az, hogy a V. prof által prezentált kanadai az egyik legsztárabb pincészet, a Henry of Pelham 2002-ese volt. Thomas László, a Pajzos 1997-től 2001-ig hivatalban volt technikai igazgatója pedig előző életében történetesen a Henry of Pelham borászaként művelte az icewine-olást. Még szép, hogy a Pajzos-sztorit is ő indította el. A 2003-ast értelemszerűen már Zsurki Sándor hozta össze.

Henry of Pelham Vidal Icewine 2002

A vidal hibrid fajta, sokan állítják, a rizlingből tartalmasabb delikvensek kerülnek ki. A címkén maradékcukor-tartalomra, savra utaló információ nulla. Az alkoholról több, 10-zel kellett beérnünk. Ez azonban nem zavart senkit. Halvány aranyszínnel, barackos, nagyon intenzív illattal nyitott, jelentős testtel és hatalmas édességgel folytatta. Mégsem találtuk gejlnek, az egészen tisztességes savaknak köszönhetően. Koncentrált, egyenes, kitárulkozó, nagyformátumú bor.

Querbach Riesling Eiswein 1997

Sötétülő aranysárga, hajlott korához képest tükrös csillogás. Majdhogynem animálisabb, mint amennyire gyümölcsös. Semmi rizlinges játékosság. Vastagság helyette. Hosszú és tiszta, bár a vége keskenyebb, mint a kanadaié. A szesz 7,5-es, de az acidok itt is kompenzálták az édességet. Ez sem összetettsége révén emlékezetes.

Királyudvar Cuvée Ilona 2000

Ahogy mondtam: gondoltuk, a Szepsy-küvék lehetnek a legközelebb az icewine-okhoz. Nincsenek. Más világ. Kevésbé tömény, ám gazdagabb illatstruktúra. Füstösebb, többféle gyümölcsösség, kevesebb test, érzetre alacsonyabb, de selymesebb, izgalmasabb sav. Máskor ezekről a borokról nem a botritisz és nem a fahordó jut eszünkbe elsőként. A jégborok után igen. Meg a komplexitás. Hiába ötéves már, még mindig bohó és energikus.

Szepsy Cuvée 2003

Halvány aranysárga, zöldes villanásokkal, fiatalos, dinamikus szín. Hasonló illatok, nagyon sok gyümölccsel, mézességgel. Gazdag és rétegzett. Ízben is az. Üde. Izgalmas, egyszerre könnyed és határozott. Szép. Jelene is van már, jövője is lesz még.

Chateau Pajzos Furmint Jégbor 2003

A színe gyönyörűen csillog, ez magától értetődő. Mézes, birses, hársvirágos. Furmintból van, amúgy. Mélyből valami nagyon finoman animális. Lehet, pici botritisz – bár, mint jeleztem, a lehető legegészségesebb szőlő kerülhet bele csak –, lehet, maga a tokajiság. Aztán kis ásványosság adódik hozzá, hadd legyen még rétegzettebb. Olajos, krémes szerkezet, citromos, körtés jegyek. Nagyon hosszú. Gyümölcsösen az. Egyensúlyi problémák itt sem merülnek fel, elegendőek az egyébiránt nem rengeteg savak, nem sok és nem kevés a 11-es alkohol. Finom bor. Nem ragadós, jó inni.

És akkor a tanulságok. Egyrészt: a tokaji nagy borok komplexitásban és kifinomultságban többek, mint a kanadai, a németnél meg pláne. (Árban többé-kevésbé ugyanaz a szint: a Henry of Pelham most aktuális, 2004-es vidalja 40 dollár körül van a pincénél, a Querbachot 40 ajróért vette V. prof helyben. Hogy a magyar riválisok mibe kerülnek, tudjuk.) De úgy érzem, rájöttem, miért nyernek meg mégis mindent a kanadaiak – amelyekről merészen feltételezem, hogy a legjava mind ilyen, mint ez. Szerintem azért, mert egyenesek. Amit tudnak, felkínálják, nem vacakolnak. És sokat tudnak: finoman, gyümölcsösen, érthetően édesek. Szeretetre méltóak. Kristálytiszták. Bármely ítész két perc alatt felfogja, mit akar, mire képes a bor. Hegyalja más. Bonyolultabb, izgalmasabb, sokfélébb. Minden érdemes bora egyedi.

Csak hát – tokajiszezon még mindig nincs.