Gál Tibor tavaly februári halála után sokakban – bennem is – felmerült a kérdés: mit fog kezdeni a pincészet az eddig megszerzett hírnévvel, piaci pozíciókkal, képes lesz-e megismételni, vagy – horribile dictu – túlszárnyalni azt, amit Gál Tiborral elért? Személyében ugyanis nem mindennapi egyéniséget kénytelen nélkülözni a borászat, nemzetközi kitekintése, távlatos gondolkodása talán talán hazánk egész bortermelésére rányomta bélyegét az elmúlt évtizedben.
Szerencsére Gál Tibor már életében úgy intézett mindent, hogy – számos külföldi munkája, szakértése és ezek miatti gyakori távolléte mellett – nélküle is működőképes legyen a GIA pincészet. Nem tartotta sötét páncélszekrényben borkészítési titkait, mindent megbeszélt Gromon Tamás borásszal, aki így különösebb lukra futások és vakvágányra terelődések nélkül tudja folytatni az elkezdett munkát. Segítségére van Merész Sándor és Liptai Zsolt is – mindketten Gál Tibor mellett dolgoztak – így nem megugorhatatlanul magas léc az eddigi színvonal fenntartása és akár emelése sem.
Gál Tibortól tudjuk, hogy a világnak négy borégtája van, ráadásul mind a négy Franciaországban. Az első a Loire folyó mentén alakult ki és a sauvignon blanc viszi benne a prímet, tekintve hogy arrafelé sok fehérjedús tengeri herkentyű csúszik le a torkokon, melyek kiváló kísérője egy ropogós, savas, alkoholos fehérbor. A második borégtájat Chablis környékén vélték felfedezni, ahol a sok marha és sertéshús lekísérésére nagyobb testű borra van szükség, melyet a helybéliek a chardonnayben találtak meg. A harmadik borégtáj a Bordeaux-i, melyet főként nagy, testes cabernet-k és merlot-k képviselnek sok tanninnal, bársonyossággal, ugyanakkor kevésbé markáns savakkal. Errefelé ugyanis kevés a zsíros étel, inkább a marha dívik, mely csersavért kiált fogyasztásakor. A negyedik borégtáj pedig nem más volna, mint Burgundia (és a Rhône völgye), melyet magas sav- és alkoholtartalmú, keményebb, karcosabb borok képviselnek, főképpen pedig a pinot noir. Az itt fogyasztott zsírosabb ételek ugyanis a gyomorrontás elkerülése végett savat kivánnak.
Azt is Gál Tibor mondta, hogy Egerben négy fajtára kellene leginkább koncentrálni: a leánykára, a chardonnay-re, a pinot noirra és a legfőbb lokális bornevezetességre, a bikavérre.
Gyökeresen különbözik attól a képtől, melyet eddig a leánykáról tároltam. Úgy látszik, frissíteni kellene a szoftvert.
Most pedig itt forog a pohárban egy egri leányka, melyet a nevével fémjelzett pincészet palackozott, és halvány gőzöm nincs, hogy a világ négy borégtáján hová helyezzem el. Valahol az első és a második között volna a helye (ez persze nem vall kimagasló kombinációs készségre, lévén a másik kettő vörösborokról szól), picit közelebb a Loire-völgyi vonalhoz. Persze helyezze el ezt a bort az, aki a borégtájakat kitalálta (mert az nem Gál volt, ő csak elmesélte), nekem bőven elég, ha szép a bor. És ez a leányka igen szép. Nem leánykásan, hanem férfiasan szép.
Maga a fajta is megér néhány idevetett billentyűleütést. Nekem ugyanis – megvallom – voltak bizonyos előítéleteim vele szemben, és ezek az előítéletek többnyire a mindenféle nagytermelők (nem írunk neveket, akkor se) által lepalackozott leánykákon alapultak, melyek – hogy is mondjam – nem kifejezetten minőségükkel vésték be magukat borgőzös memóriám fodrai közé. Vékony, jellegtelen fehérborocskákra emlékszem halvány fajtajelleg nélkül, házibuliba való leitatóborokra, semmilyen kis kontyalávalókra. Nem is nagyon forszíroztam hosszú ideig a fajtával való tüzetesebb szembenézést.
Ezek az előítéletek viszont arra valók hogy egy idő után letörjük őket. Az én leánykákkal szegélyezett damaszkuszi utamon ezért ez a bor fontos mérföldkő lesz, úgy hiszem.
Első – akkor még nem közvetlen tapasztalatokon alapuló – hökkenésemet a borral kapcsolatban a Borigo újság váltotta ki: nem igazán tekinthető ugyanis szokásosnak, hogy egy 7-800 forintos áron mért száraz fehérbor a százas skálán 88-ig kússzon. Ha másra nem arra mindenképpen érdemes volt az eredmény, hogy azonnali személyes tapasztalatszerzésre késztessen, hiszen ez az összeg még nem akkora, amit ne adnék ki akár egy teljesen ismeretlen borért is. Lecsaptam rá, hazahoztam, és a meglepetés csak folytatódott.
Ez a bor ugyanis gyökeresen különbözik attól a képtől, melyet eddig a leánykáról tároltam. Úgy látszik, frissíteni kellene a szoftvert. Ez egy markáns, fajtajelleges, kicsit minerális, igazán szép fehérbor. Már kitöltéskor gyanús: szép koronát látok, lomhán lecsorgó szökőkutat, leheletnyi olajosságot. Van itt test - morfondírozok, és közben már forgatom is. Beleszippantok: körte, birs, zöldalma illata tolul az orromba, a gyümölcsösség mellett szép ásványos áthallásokkal. Néhány forgatás után tovább gazdagodik, ezúttal édes jegyekkel: méz jelenik meg és virágok. Ugyan csak a leánykával kapcsolatos totális tájékozatlanságomat bizonyítom vele, de muszáj közbevetőleg megjegyeznem, hogy vakon simán rávágtam volna: ez egy száraz tokaji. Szép, összetett illatot mutat, azonnal megszeretteti magát.
A csábvonalat ezzel el is vágtam azonnal, hiszen szájban már markáns, telt húsú, maszkulin bort érzek szinte tökéletes egyensúllyal. A teltség mellett ugyanakkor szikrázóan élénk is, széles és magas, vibráló. Betölti az összes érzékszervet, a savak egy szép crescendoban teljesednek ki, majd egy közepesnél hosszabb, gyümölcsös lecsengéssel búcsúzik. Férfiasan tökéletes. Minden a helyén van benne, mégpedig a megfelelő mennyiségben. Ha belegondolok, hogy hány ihatatlan lőrét kínálnak ezzel a leánykával teljesen egy árban (vagy némileg drágábban is), azonnal harcias minőségellenőrökért kiáltanék. Mert ezek szerint lehet szép bort alkotni jó áron is, itt az élő példa rá. Abszolút best buy, vaskos 6 pont a jutalma.
Utózönge: a második palack különféle okok miatt kidugózva egy hetet töltött egy hűtőszekrény mélyén. Egy hét múlva teljesen egyben volt, fáradtságnak nyomát nem lehetett rajta érezni, szépen kinyílt csak és úgy maradt. Én is.
Utolsó kommentek