Az Ostorossal a 90-es évek közepe táján barátkozni próbáltam, volt egy-két iható és olcsó bikavérük, cuvée-jük. De aztán került néhány ihatatlan vacak is, és kiábrándultam. Most viszont kaptam – nem a cégtől, nem a forgalmazótól; azt sem tudom, utóbbi kicsoda – egy 1995-ös cabernet sauvignon–merlot-t, és el vagyok ragadtatva.

Az Ostoros–Novaj furcsa módon Ostoros és Novaj községek határában gazdálkodik, az Egri borvidéken. Legjobb területeik saját bevallásuk szerint az Eged-hegy mellett találhatóak – Kis-Eged? Nagy-Eged?, és ha mellette, hol? –, egyébként összesen 40 hektárjuk van, és még négyszázat integrálnak, ahonnét szerény 50 ezer mázsa szőlőt vásárolnak fel. Miáltal évente 30-35 ezer hektoliter bort készíthetnek. Szép számok, szó se róla, pláne, hogy a tőkeszám e területeken aligha haladja meg a háromezret hektáronként. De hát nem dolgozhat mindenki kizárólag az ínyencek kedvére.

Kellőképp pozitív élmények híján egy időre lemondtam a cégről

A ma már erté, nemrég még szövetkezet főborásza bizonyos Patai István – nem ismerem őt –, aki a címkéken garantálni szokta a palackba rejtett tartalom minőségét. Olykor valószínűleg nem tudja, mit ír alá. Pár hónapja elhatároztam, a Borok a hiperből rovatban írok a Nagyvölgy nevezetű cuvée-ről, de olyan pocsék volt a 2000-es és a 2003-as is – forrás: Spar –, hogy egy mondat nem sok, annyi nem jutott eszembe róluk. Pedig korábban találkoztam több brutálisan olcsó, mégis abszolút iható bikavérjükkel, na meg ennek a Nagyvölgynek a 99-es évjáratával is, amely kifejezetten jólesett. Még finomabbnak találtam a 92-es kiemelt bikavért, amely emlékeim szerint egy Borbarát-teszten is pompásan szerepelt. Ám aztán megnéztem még néhány fehér címkést – egyebek közt a kutyahegyi zweigeltet –, és kellőképp pozitív élmények híján egy időre lemondtam a cégről.

Utóbb mindazonáltal a Tonella jólelkű főszerkesztője jóvoltából lett egy 1995-ös cabernet sauvignon–merlot-m. Ez a különleges minőségűként OBI-ztatott bor egyes források szerint már 1999-ben kapott egy aranyat az országos borversenyen, majd 2003-ban még egyet, ami önmagában nem sokat jelent. Az már annál inkább mond valamit, hogy ha minden igaz, kint mer lenni a piacon – sajnos nem bukkantam rá, mely cég forgalmazza, aki tudja, szóljon hozzá.

Nem minden idők legkomplexebb bora, de tele van élettel és harmóniával

Több mint tízéves magyar vörösborokhoz újabban nem sok bizodalmunk szokott lenni. Eger persze más történet, ittam már ősi Thummerereket, amelyek vélhetően a hozamkorlátozás mellőzésével készültek, és ehhez képest éltek, mint a vöcsök. Maguk az egriek általában azt mondják, az a savszerkezet, amit náluk össze tud hozni egy jó bor, Magyarországon nem múlható felül, és simán ad egy-két évtizednyi potenciált. Előbb-utóbb tán lesz annyi tapasztalatunk, hogy erről is gondoljunk valami hiteleset.

Az Ostoros cabernet–merlot-ja mindenesetre élénk rubinnal indít, nagyon-nagyon távol a gránáttól vagy a feketétől, és sehol semmi barna, már a színéből sejthető, hogy minimum tartja magát. Az illata is vitális: animalitás nulla, főként gyümölcsök, az egri epresség-ribizlisség annyiban más, mint egy ifjú és bohó változat esetében, hogy mélyebb, sűrűbb és kifinomultabb. A hátcímke arról regél, hogy túlérett szőlőnek köszönhetőek az aszalt meggyes zamatok, és a hároméves fahordós érlelésnek a bársonyos cserek. Nos, a meggy stimmel, de többet is kapunk annál, remek tannint és szép savakat, ebből adódóan kitűnő szerkezetet, elég magas struktúrát, közepes testet. Kissé édes a bor, az acidok középhosszan, gyümölcsösen, rokonszenvesen csengetik le. Nem minden idők legkomplexebb darabja, de tele van élettel és harmóniával. Vonzó és jó inni. Telitalálat: erős 6 pont.