A címszereplő úriembert nem muszáj ismerni, viszont érdemes. Az általa tulajdonolt borászat tavaly ünnepelte 150. születésnapját, nem állítható, hogy visszafogottan. A fő esemény olyan sikert aratott, hogy döntés született: ezentúl minden évben megrendezik a Summa névre keresztelt összejövetelt, ahol két tucat pincészet mutatja be a bemutatandót a meghívott vendégeknek. A 2006. évi naggyűlésre az MA is meghívást kapott.

Alto Adige Olaszország egyik legészakibb borvidéke, Ausztria déli határán, megközelítőleg Innsbruck városa és a Brenner-hágó alatt fekszik. A Dolomitok által határolt völgyben, az Adige folyót körülölelő hegyek árnyékában a természeti adottságokból következően elsősorban fehérborra koncentráló vidék ez. Nem mellesleg a tramini, vagy ahogy határainkon túl hívják, a gewürztraminer őshazája. Mellékfonal, de a kevésbé napfényes területeken almatermesztés folyik, és nincs egy négyzetméter föld sem parlagon. Geopolitikai csemege ez a vidék, az autonómia, a népek békés egymás mellett élésének, a kultúrák találkozásának (csak hogy az ember agyába vésett sztereotípiák és elcsépelt slágvortok életre keljenek és tartalommal telítődjenek) szívet melengetően üde színfoltja. Szimbiózisban él egymás mellett két nyelv, két nemzetiség, két nép. Ekképpen már nem is vehető észre, hogy nem egyek. Minden zökkenő nélkül használják a német és az olasz nyelvet, olasz mondatokban német szavakat, német nyelvű beszédben olaszos nyelvtant fedezni fel, az pedig a legtermészetesebb, hogy tényleg mindenhol és tényleg mindent két nyelven írnak ki.

Húzónevek

Ezt csak azért taglaltam ily hosszan, hogy megmagyarázzam, Alto Adige miért Südtirol és Tramin miért Termeno egyben.

De vissza a borokhoz! A főnök a tavalyi centenáriumra négy hónapon át minden hétvégére kulturális, sport- vagy egyéb közösségi eseményt szervezett, amelyet a Summa 2005 fantázianevű dzsembori nyitott meg. Erre meghívást kapott két tucat pince szerte Olaszországból, és további öt külföldről. A rafinált időpontválasztás eredményeként igen népszerűvé tette a borászok, borkereskedők, borírók táborában a Summát, mivel a közeli Veronában rendezett Vinitaly két hétvégi napjára esik, amikor is a fenti kör már nehezen viseli el a hatalmas nyomulást a standokon, így átköltözik Magrébe szakmázni és szakmányban borozni. A két nap alatti 1400 látogató nagyobbik része jól érezhette magát, mert Lageder úr a folytatás mellett döntött. Szerencsémre.

Nevezett borember amúgy sem kispályázik, 156 hektárról lejövő szőlőből 1 200 000 palack bort készít évente. Ezen a volumenen a pincészetet 1855-ben a Magrétől 30 km-re északra fekvő Bolzanóban (Bozen) alapító dédapa igencsak csodálkozna. Igaz, a borvidékre jellemző, hogy ilyen nagyságrendben készítik a pincék a borokat, ami jelentős különbség a híres délebbi területekhez képest.

Az idei eseményre 20 pince kapott meghívást. Ezek egy része a házigazda üzleti partnere, merthogy borkereskedelemmel is foglalkozik, híresebbik fele pedig húzónévként funkcionál. Elég jól húzó nevek ezek. Silvio Jermann Friuliból, a Feudi di San Gregorio Campaniából, a Tenuta dell’Ornellaia Toszkánából, vagy Bruno Giacosa és Luciano Sandrone Piemontból az olasz borászok krémjéhez tartozik. De meggyőződhettünk róla, hogy hírnév ide, továbbá oda, a többi pince szortimentjében is kellemes és rendkívül érdekes tételek vannak. (Volt egy igazán nagy csalódás is, de erről később.)

Kevésbé ismert fajták, kevésbé ismert területek

Magre tipikus olasz kisváros, középkori díszletekkel, szűk utcákból nyíló terekkel, cseréptetős, több száz éves házakkal, és természetesen centrumában egy középkori hangulatot árasztó várral. Nos, ez a vár a hozzá tartozó kiszolgáló épületekkel együttesen Alois Lageder tulajdonát képezi, aki ebbe a díszletbe álmodta bele az ő rendezvényét.

A pincék belátásuk szerint 3-6 borral a pultjukon várták a vendégeket, és ami nem pótolható élmény, a tulajdonos és/vagy a főborász is megjelent, tehát nem csak a hoszteszekkel társaloghattunk. A következőkben elsősorban az idehaza nem annyira ismert fajtákról szólnék, hiszen a chiantikról, a vino nobilékről, a brunellókról és a barolókról már e hasábokon is esett szó, és a vinotékákban is inkább elérhetők, megismerhetők. Érdemes felfedezni a kevésbé ismert fajtákat is, mert nagyon sok szép bort készítenek belőlük, elsősorban a kevésbé híres itáliai területeken. Annyit elöljáróban leszögezhetünk, hogy ezek között is – akár az ismerteknél – a vörös borok az uralkodók.

Fehérek

Garganega. A velencei illetőségű Anselmi pince hozta a fajtát. Igen sokszínű, hiszen három különböző kivitele három külön illat- és ízvilágot mutatott. Kezdődött a friss, zöldes üdeséggel, folytatódott egy édes csíkot rejtő délies ízzel, de a legérdekesebbnek az olajos, mély tónusú, mégis minerális Capitel Croce bizonyult.

Tocai friulano. A friuli Vistorta borvállalkozás lepett meg bennünket élesztős, gyurma illatú, fanyar, sajtpenészes ízjegyekkel tarkított friss borával, a 2005. évi szüretből. Biztos hallották már, úgyhogy csak megerősítésként írom le: a mi tokajinkat nem lehet összetéveszteni az olasz tocaival. Inkább köti őket össze az a tény, hogy e pince tulajdonosa Tokaj-Hegyalján is bír érdekeltséggel.

Pigato. Ezt mindenkinek ajánljuk. A liguriai Bruna család megegyező nevű pincéje prezentálta bor hihetetlen mértékben érzékeny a talajminőségre, ezért a kicsiny borászat legalább háromfélét palackoz évjáratonként. Kiemelkedő minőségű a keresztségben az U Baccan nevet kapott szelekció. Ízében aszalt szilva, sárgabarack, de csak nagyon finoman, ahogy az elegancia megkívánja. Inkább meleg, mint fanyar, nehéz kibontani. Pláne két perc alatt.

Vermentino. Ez viszont abszolút meleg, de nem zavaróan édes. Ez persze a Capichera által készített verzióra vonatkozik. A pince nevével megegyező nevű bor szinte minden évben a legmagasabb elismerésekben részesül, és ez érződik rajta. Rózsa, ananász, ezek jutottak eszembe róla. Hihetetlen, milyen szépen kel életre a pohárban.

Vörösök

Refosco. Az egyik legnagyobb meglepetés számomra. Mind illatában, mind ízében rozsdás vasdarabra emlékeztet, intenzíven, mintha konkrétan azt tettek volna elénk. A 2004-es évjárat jó volt, mondta a Vistorta hozzáértője. Valóban úgy is tűnik: érezhetően van még egy-két év a csúcsig, de már igen komplex.

Lagrein. Kékfrankos-kékoportó vegyes körüli ízvilág, illata többet ígér, mint amit ízben tud. Alois Lageder Lindenburg Lagreinjéhez volt szerencsénk, de tartunk tőle, közel sem a legszebb példánnyal futottunk össze.

Aglianico. A fajta, amelynek a campaniai Feudi a (világ)hírét köszönheti. Nem véletlen, hogy erre az eseményre is három külön fantázianevű verziót állítottak ki: Rubrato, Taurasi, Serpico sorrendben. Nagyon izgalmas, nagyon sokat tudó fajta. Az alsó árkategóriát képviselő Rubrato markáns, maszkulin bor, amely nem nélkülözi a szükséges rétegzettséget. A piac által magasabban honorált bor az előzővel szemben 6 helyett 18 hónapig barrikolt Taurasi, amely sokkal gyümölcsösebb élményt nyújt. De kétségtelenül a Serpico a király, amely oly kellemes és harmonikus, hogy csak fájó szívvel nyeli le az ember. Órákig kellene szagolni, ízlelni.

Carignano. Az előzővel együtt a legszebb élmények egyike. Szardínia szigetéről nem feltételeztem, hogy ilyen minőségű borokat ad. Rögvest elhatároztam, hogy sutba vágom maradék elő- és előzetes ítéleteimet is. A Ragnedda család birtokában lévő Capichera borászat csúcsminőséget vagy annak határán lévő termékeket készít (lásd a fehéreknél). Az Assajé és a Manténghja feliratú címke carignanót rejt – a legjavából. Ajánlom a fűszeres, de nem behízelgő borok kedvelőinek. Az előbbi inkább lágyabb, míg a Manténghja dögös, letaglózó bor. Rétegei lebontásához több idő szükséges, mint ami nekem ezúttal erre adatott.

A csalódás

És akkor az elején említett csalódásról. Olyan típus vagyok, aki egy ilyen rendezvény előtt naponta elmélkedik a várható élményekről, és ilyenkor gondolok arra is, milyenek lesznek a világ borelitje által körülrajongott tételek. Ehhez képest az Ornellaia pincészet nem hozta el kultikus merlot-ját, a Massetót (mondván, elfogyott), míg topvegyese (cabernet sauvignon, franc merlot), az Ornellaia nem a 2002-es, hanem a majd a második félévben piacra kerülő 2003. évi verzióval szerepelt, amelyet nem véletlenül nem hoztak még ki. Ez a jellemzően 100 euró feletti áron kínált bor még nincs készen. Hogy a pince és borai mire képesek, azt a harmadik számú, szélesebb fogyasztói körnek szánt ital kóstolásakor mérhettük le. A Le Serre Nuove ugyanis fantasztikus formát mutatott.

Hosszan értekezhetnék még a körítésről, a fantasztikus ennivalókról, ezen belül arról, hogy a Summa szponzoraként egy sajtos és egy sonkás cég mutatta be portékáit, előbbi több mint hetven, utóbbi nagyságrendileg tíz fajtát felvonultatva. A rendszer egyértelműen és kézenfekvően működött: amire rámutattunk, abból tettek a tányérunkra.

A hétórás esemény végén aztán többünkben felszínre tört a paliki gondolat: de hová tűnt Alois Lageder? Nem tudjuk. Amit leszögezhetünk, annyi: a tulaj végig szerényen a háttérben maradva irányította az eseményeket. Hiba nélkül.