Kezdjük azzal, hogy nem szeretem a borvacsorákat. Ha magára a borra vagyok kíváncsi, inkább nem torzítom el érzékszerveimet semmilyen étellel, még ha pontosan ahhoz a borhoz komponálta is valamely séfje a világ gasztroiparának. Ha pedig nem eszem, csak iszom (illetve kóstolok), akkor egyrészt meglehetősen kilógok a társaságból, másrészt számos üresjárattal is tarkítom a kóstolást, ami ugyan jót tesz a borok hosszabb megismerésének, viszont baromira unalmas. Ezért nem is nagyon járok borvacsorákra. Ha kulináris élvezkedésre vágyom, inkább otthon bűvészkedek a konyhában, egyfajta instant és mérsékelten tehetséges Jamie Oliverként.
Ha viszont a borvacsora meghívója egyenesen a borszeretők Mekkájába óhajt invitálni, négyezer chateau-ról és csodavilágról mesél, ájult csodálattól csöpögve lihegi fülembe a Bordeaux szót, akkor először is felkúszik az adrenalinszintem, és azonnal Margaux-król, Cheval Blanc-okról, Léoville Las Cases-okról kezdek fantáziálgatni. Aztán meglátom a sort, amely két alig ismert bordeaux-i termelő borait mutatja. Nesze neked, Mekka meg csodavilág, koppanok majd akkorát, mint vak harkály a villanyoszlopon – gondolom, és szépen visszaszállok a valóság szikes talajára. A bordeaux-i borokkal kapcsolatban ugyanis az utóbbi évek sanyarú tapasztalata számomra, hogy vagy ihatatlanok, vagy megfizethetetlenek.
Ehhez képest a Tinto Fino borvacsorája – celebrated by Mészáros Gabriella – kellemes meglepetés volt nekem. Valahogy sikerült pont ott és pont úgy belecsapniuk a lecsóba, hogy a borok – ha nem is a bordeaux-i kínálat tetejét képviselték – szépek legyenek, és az árcímke láttán se keressem levegőért kapkodva a kijáratot. Elkapták a korrekt középkategória tökét, amely stabil és jó minőségű borokat jelent megfizethető áron. Ugyan továbbra sem lesz életem fő célja egy francia sanzonokkal tarkított borvacsora, de ebben nem a borok a hibásak. Lássuk akkor, amit.
Dourthe Frères Dourthe No 1. 2005
A bor az úgynevezett fehér bordói alapkategóriás, semmi légzsák meg szervókormány, csak a fapad, meg a kopogós, műanyag műszerfal, a bordói borvidék alsó színpadáról, Entre-Deux-Mers területéről. Amit viszont hoz, az korrekt, tiszta és szép. Kóstolónyitánynak ideális úgymond.
Érzetre valószínűleg 100 százalék sauvignon blanc, és a fajta jegyeit előírásszerűen hozza. Illatában vágott fű, csalán, kis széna, némi alma és egres, majd pár perc után halvány füstös aroma, még néhány perc után déligyümölcsök, elsősorban guava. Nem tisztán reduktív iskola, érezni a fahordó nyomait illatban és ízben egyaránt. Ugyanakkor friss és gyümölcsös, szép és ropogós. Pannon garatnak kicsit laposak ezek a savak, inkább simának mondható a bor textúrája. Áradó ízvilág, sok fajtajelleg. Technológia alig, terroir sehol. Közepes test, kicsit rövid utóíz. Jó, inni való bor. Erős 4 pont.
Dourthe Frères Grande Cuvée (Graves Blanc) 2004
Graves-ban, úgy tűnik, feltalálták a bordói burgundit. A második fehérbor ugyanis mintha az előzőnek pont az ellentéte volna. Érett, fahordós jegyekkel operáló, testes és krémes bor ez, mint egy sándorné Chablis-ból. Pedig sauvignon blanc és semillon kevercse, ha hihetünk azoknak, akik. Illatában rengeteg vanília, virágok, ananász, marcipán, fás jegyek, teltség. Majd golden alma és zöldalma, pici füvesség. Komplex és gazdag, bár a hordó sok mindent elfed az aromákból, kicsit ráül az illatra. Szájban is vajas, krémes a bor, szinte oda lehetne kenni egy pirítósra.
A savak játékáról itt sem nagyon beszélhetünk, hacsak nem a bújócskával összefüggésben. Inkább az alkohol az, amitől szétárad a bor zamata a szájüreg minden zugában. Magyar szájnak magyar savat! – kiáltja kipirult arccal a bennem lakozó nemzetvédő. Hiába no, ilyenek vagyunk. A Somló, az kell a pannon garatnak. Arra meg valószínűleg a franciák fintorognak, hogy ejnye, micsoda savai vannak. Abcúg franciák, mindenesetre. A lecsengésben is a barrique és a pörkölt mogyoró hódít, papírformaszerűen csapva le az illat által feldobott labdát. Nagy test, hosszú lecsengés: azért szép bor ez, na, csak azok a savak, azok lennének többen. 5 pont mindenesetre.
Dourthe Frères Serame Cabernet Sauvignon 2005
Az első vörös a sorban. Minden szempontból kakukktojás. Először is nem bordeaux-i. A francia Kunság, a forró, de száraz síkvidék, az elsősorban asztali borairól ismert, legújabban feltörekvőnek hívott Languedoc-Roussillon teremte hozzá a szőlőt. Na, olyan is – legyint lemondóan a terroirbuzi énem. Mert másodsorban ez a bor minden, ami nem cabernet sauvignon. Vékony és gyümölcsös, rövid, kicsit jellegtelen, tompa és nyúlós ízvilágú. Egy oportó Languedocból, cabernet sauvignonnak álcázva, csakis az lehet. Időviharba került, vagy az ufók keze van a dologban? Mindenesetre trükkös ember lehet ez a Dourthe Frères, ha ennyi vidéken vannak birtokai.
Illatban szamócás, szilvás, szedres dolgok kavarognak, érlelési aromák sehol, terroir sehol, fajtajelleg sehol. Ízben is gyümölcsös, de az alkohol kilóg kissé. Nem sok pedig, 12 és fél lehet talán, de ekkora testhez már ez is túlkapásnak számít. Az a picurka tannin, ami van benne, külön életet él, nem ad hozzá a borhoz, viszont szárít. Mint amikor a lepke rúgkapálni kezd. A lecsengésben aztán medvecukros édesség jelenik meg mindenféle kesernyékkel kísérve. Nem jó kompozíció, azt kell mondjam. Tipikus cash-flow bor, sokat kell belőle eladni olcsón, sokat lehet belőle meginni olcsón. Mert amúgy iható, csak éppen minek. Maradandó élményt nem okoz. 3 pont legyen akkor, jóindulattal.
Château Lanbersac 2003
Nem tudom, Bordeaux-ban ez hogy működik, de ha nálunk egy kevéssé ismert pincészet be akar törni a hazai borpiacra, először is vár egy forró évjáratot, aztán abból alkot valami nagyon nagy testű, nagyon alkoholos, nagyon gyümölcsös, lehetőleg alacsony savú bort, és szerteküldi a legszebb palackokat ismert médiumok kóstolóira. Garantáltan lesz egy-két alélt sóhaj (soha nem látott potenciál, hatalmas test), meg néhány ledorongoló savhiány-emlegetés, és ha ezek írásban is manifesztálódnak, a borászat előtt kinyílnak a kapuk az országos ismertség felé. Mire a bor kifárad, már egy ismert pincészetet fognak szidni a borisszák, pedig nem történt más, mint hogy felültek ők is az évjáratvonatra.
2003 nálunk ilyen évjárat volt, és a hírmondó szerint ilyen volt Bordeaux-ban is. Forró, katlanmeleg nyár, szép őszelő, tavasszal sok csapadék, szóval, minden adott volt ahhoz, hogy hamari szürettel is hiperkoncentrált gyümölcsbombák szülessenek. Nem tudom, mennyi szüksége volt erre a Puisseguin-Saint-Émilion apellációban tevékenykedő Lanbersacnak, mindenesetre 2003-ban épp kettő évvel voltak egy névváltás után, és azóta ez ígérkezett a legforróbb évjáratnak. Ráadásul a névváltással radikálisan új szelek kezdtek el fújni a borászat háza tájékán, vagyis épp felívelő ágat kapott el a mediterrán gyorsvonat.
A Château Lanbersac 2003 ezért nem nélkülözi az évjárat hatásait. Sok alkohol, rengeteg gyümölcs, lekváros, málnás, meggyes aromák. Talán halvány túlérettség jelei is mutatkoznak benne. Kerek, gyümölcsös, feminin illatú bor. Ízben áradóan merlot-s, sok gyümölccsel, lesimult tanninokkal, utóízében halvány sós, halas jegyekkel. Kiugró fajtajelleg, benne van minden, amiért a merlot-t szeretni szoktuk. Nem nagy és hiperkoncentrált, nem parkeri borszörp. Sajnos nem is túl részletgazdag ellenben. Viszont szép, kerek darab, kifejezetten tetszik. 6 pont legyen a jussa.
Château Lanbersac Louisa Lecoester 2002
Ha egy bor külön márkanevet kap, annak általában az az üzenete, hogy itten valami különlegességgel van dolgunk, úgyhogy tessék szépen csöndben maradni, és kellő áhitattal viseltetni a palack tartalma iránt. Nos, a fentebb említett Lanbersac-feltörekvés komoly nagyágyúja volt ezért ez a bor, melyet egyébiránt az előző ellentéteként kóstoltuk. 2002-ben ugyanis nem volt forróság. Inkább átlagosnak mondható évjárat volt, így különösen fontos, hogy ekkor milyen borok születnek. Mert azért ez határozza meg egy birtok hosszú távú megítélését, nem pedig az, hogy egy kiugróan forró évben képes-e koncentrált gyümölcsbombát alkotni.
Nos, a Louisa Lecoester igen szép bor lett. Nem várhatunk tőle koncentráltságot, sűrű gyümölcsösséget, mert erre az év nem volt alkalmas. Cserébe viszont kapunk egy echte jobb parti illatot, amelyben a gyümölcsösséget leveszöldséges vegetáliák kísérik, meg némi fűszerpaprika, mintha egy kis cabernet sauvignonnal bolondította volna meg a bort a borász. Feketeribizli, szeder, eukaliptusz jön még. Szájban aztán játékos, elegáns savakkal találkozunk, szépen kerekedő tanninokkal, sok gyümölccsel, kerekséggel és szép harmóniával. Mégiscsak egy merlot-domináns borról beszélünk, ugye. Már ha. Odafigyelést igénylő, szép, tipikusan bordói bor ez, ennek minden előnyével és hátrányával. Nekem tetszett. 6 pont ez is.
Dourthe Frères La Grande Cuvée Saint-Émilion 2003
Trükkös bormesterünknek ezek szerint Entre-Deux-Mers, Graves és Languedoc-Roussillon melett a klasszikus merlot-fellegvárban, Saint-Émilionban is vannak birtokai. Irigylésre méltó helyzet, és irigylésre méltó bor. Kóstolási jegyzetem az "Ez igen!" felkiáltással kezdődik, mert a bor illatában olyan gazdagság és komplexitás köszönt rám, amely csak az igazán szép borok sajátja. Tökéletesen érett, mégsem túlérett és nem lekváros illat ez. A gyümölcsöket meggy, feketeribizli és szeder képviseli, a terroirt egy halvány halas és némi minerális vonulat, ezek mellé fűszerpaprika, csokoládé, fás jegyek csatlakoznak. Van itt minden, mint a búcsúban, de mégis rendezett, összetartó az illat. Komplex és részletgazdag.
Szájban aztán előretör a nyersesség, hatalmas mennyiségű, zömmel még rúgkapáló tanninnal találkozunk, bár némi kerekedés már talán érződik (főleg ha például a Villányban tapasztalt hasonló tanninokhoz viszonyítjuk). Kicsit zárkózóttabb, visszafogottabb ízű a bor, kevésbé direkt, mint társai a sorban. Némi szellőzés ezen általában segít, kár, hogy erre nem maradt idő. A harmónia ugyanakkor teljesen a helyén van, a lecsengés kilométeres, vagyis nagyon szép bor lesz ebből, érdemes volna úgy két év múlva újrakóstolni, addig pedig eldugni egy pince mélyére. Most inkább ígéret még ugyanis, nyers és vad. 6 pont legyen akkor ő is, pozitív kilátást érvényben tartva, hogy a pénzügyi szaknyelvnek is hódoljunk (vagyis lesz ez még feljebb is).
Ezzel véget is ért a nevezetes Mekka-kóstoló, és ha egyéb haszna nem is volt (azon felül, hogy kétségtelenül szép borokat kóstoltunk), annyi biztosan, hogy visszaadta enyhén rogyadozó hitemet a "megfizethető és egyben iható bordeaux-i" borok létezésében. Már megérte.
Utolsó kommentek