Egyetlen este. Éspedig nem azért, mert sokat bírok inni, hanem azért, mert az első és a második sem ízlett. A harmadik is megszorításokkal. Így egyelőre hiába próbálok rajongó posztot szövegezni a Ribera del Dueróról, hiába igyekszem érteni Demeter Csabát, hiába szeretném ismét megszeretni Vida Pétert. Persze nem véletlen, hogy az alcímben csupán egy termék neve szerepel.

Condado de Haza Ribera del Duero Crianza 2002

A Ribera del Duero régóta a kedvenc spanyol borvidékem. Egyszer, még a 90-es évek legvégén beszereztünk néhány becsületes Rioját, hogy feltérképezzük kissé az akkor még talán legdivatosabb hispán régiót. Hogy érdekesebb legyen, beletettünk a vaksorba egy Pago de Carraovejast is – amely visszakézből lemosta a mezőnyt. Azóta további izgalmas Ribera del Duerókhoz is hozzájuthattam – a pontot a Vega Sicilia tette fel a képzeletbeli i-re. Ezzel együtt régóta fontolgatom, hogy írok valamit konkréten a borvidékről. Volt is hozzá egy 1999-es riservám a Prado Reytől, amely mellé beszereztem ezt a crianzát a Condado de Hazától. Ám a Prado Reyről néhány hete kiderült, hogy értékelhetetlen: szétesett, megsavanyodott, érdektelenné silányult, soknak bizonyult számára a nyolcévnyi hányattatás. Akkor olyan szomorú lettem, hogy a másikat visszatettem a szekrénybe. Mindmostanáig ott pihent.

A Condado de Hazát a legjobb spanyol pincék között szokás emlegetni. Alejandro Fernandez érdekeltsége, akárcsak a Pesquera, amelyet Robert Parker volt szíves a legjobb bordeaux-iakkal egyenértékűnek nevezni. Úgyhogy szinte biztosra mentem – de azzal nem számoltam, hogy a dugót alig tudom majd kipiszkálni belőle, és akkor is több darabban jön ki a palackból. Ez nem a legbiztatóbb előjel, de megszagoltam, nem volt dohos. A bor sem. De vonzó sem. Valami savanykásság bújkált már az illatában, némi obligát animalitás és bár érett, de kevéske gyümölcs mellett. Szájban sem találtam semmi izgalmat, bizonytalannak bizonyult a struktúra, tépett a sav, szárított a tannin, hiányzott minden harmónia.

Lehet, hogy meg sem kellett volna írnom – bár Fernandez hátha nem sértődik meg –, azért teszem kizárólag, mert kíváncsi vagyok, másnak mi a tapasztalata: ha nem dugós a dugó, hanem csak törik-morzsolódik, az is garancia a hanyatló borra? Egyébként vacak 3 pont, mondjuk.

Demeter Csaba Egri Bikavér 2003

Az utóbbi időben a finoman szólva kreatív hírleveleiről híres Demeter Csaba minden borában érzek egy bár enyhe, el mégsem hessegethető dohos árnyalatot. Ez először a Pannon Bormustrán tűnt fel, és most megint belepofázott a harmóniába. Ahhoz kevés Demeter-terméket kóstolok, hogy általánosnak titulálhassam a problémát – és remélem is, hogy nem az. Ennyit elöljáróban.

Átlagmélyvörös szín, vaníliás, aszalt gyümölcsös illatok, plusz a kellemetlen nüansz. Orrpróba alapján meg nem mondanám, nagy méretű lesz-e a versenyző, vagy amolyan közepes. A kortyból kiderül lassan: a test medium to full, zamatokból lehetne több, savakból kevesebb. Nem simogat, inkább támad az anyag, fiatalnak sejlik, kérdés, képes-e összeérni, elsimulni, vagy örök a káosz. Különösebben komplexnek sem tűnik – illatban mintha többet tudott volna. Lecsengésében visszaköszön az a bizonyos árnyalat. Karcsú 4 pont, nem több.

Vida Péter La Vida Cabernet Sauvignon 2003

Vida Péter volt az első szekszárdi borász, aki anno decibel öt csillagot kapott rég emlegetett – és az Alkesz indulása óta nem is vezetett – számítógépes nyilvántartásomban. Megelőzve Vesztergombát, Taklert, Heimannt, boldogot, boldogtalant. Az biztos, hogy az illető bor, amely a kivételes elismerést kiérdemelte, 1995-ös volt, de hogy cabernet franc, merlot, vagy netán a kettő házasítása, arra nem emlékszem, és lusta vagyok utánanézni. Kapcsolatunknak mindazonáltal ez volt a csúcspontja, azóta lefelé mutat a görbe. Egyszerűen nem jött semmi, ami igazán lelkesített volna.

Gondoltam, hátha a 2003-as válogatások feldobnak megint. A kékfrankos képtelen volt erre – meg sem írtam. Megtette helyettem Csite kolléga, akivel – khm – nem mindig szoktam egyetérteni, de ezúttal igen. Aztán a merlot sem csapta ki a biztosítékot. Most meg kidugóztam az utolsó betárazott delikvenst, miszerint a cabernet sauvignont.

Mély szín, mély illatok. Kávés, hordós, aszalt gyümölcsös, összeérett egyveleg. Sűrű, de nem színes, nem rétegzett. Fűszerek sehol, pedig egy kabernétől elvárnám, hogy ilyesmit is mutasson. Hogy vibráljon, legyen gazdag és lendületes. Ízben is inkább koncentrált, mint összetett, hiányoznak belőle a kanyarok, szabadnapos a finesz. Az első egy-két korty végén szaggat a tannin – de később vagy visszább húzódik, vagy megszokja az íny. Játszania, bontakoznia kellene – nem teszi. Az anyag nagy és komoly, de semmi több. Igaz, így is a minisor fénypontja, és így is meg lehet inni – ha nem is egy húzásra, de legalább néhány nap alatt. Elfogyott. Voltak pillanatai, amikor úgy rémlett, hatosig emelkedhet, de végül maradt az 5 pont. És változatlanul várom az újabb ötcsillagos Vidát.