A magamfajta alkoholista gyakran siránkozik azon, hogy miért kell egész palackokat megvennie olyan borból is, amiből előre tudottan pár korty bőven elég lesz. Amikor otthon borozgatok, gyakran kapom magam azon, hogy a palack fele visszadugózva bevándorol a hűtőbe, ahonnan rosszabb esetben csak a következő leolvasztáskor kerül elő. Ezért is csettintettem elégedetten, mikor minap a szokásos bevásárlás közben véletlenül a Lidl borospolca elé keveredtem és 2,5 decis palackokban mosolygott rám néhány bor. Jobb időkben ez egy kortyra lement - emlékeztem vissza főiskolás éveim mennyiségi romantikájára. Aztán térültem-fordultam, és egy fehéret meg egy vöröset bekosaraztam. Végül is sokat nem kockáztatok velük - gondoltam -, ráadásul több legyet ütök egy csapásra. Folytathatom a lassan a feledés homályába vesző "borok a hiperből"-sorozatot, meg a kispatron nagy ötletéről is írhatok, ilyen kondíciók mellett szinte mellékes is, tulajdonképpen milyenek is ezek a borok. Aztán a több légy mellé egy olyan is berepült, amire álmomban sem gondoltam volna.
Ha az ember véletlenül a Lidl-be téved (mi épp nitrit-mentes szalámi után kutattunk), nagyjából tudja, hogy boros vonalon mire számítson. Olcsó, újvilági, technológiai borokra, amiknek ugyan hibájuk nincs, de annál a pár százasnál, amibe kerülnek, egy forinttal sem érnek többet. Tulajdonképpen még mindig jobb így a helyzet, mint sok más szuper-, hiper- és egyéb marketben, ahol ugyanennyiért már az ihatóság alacsony lécét is rendre leverő lőréket tukmálnak az emberre. Ebben a két borban sem a potenciális pannon klasszis ígérete fogott meg, hanem a kis, két és fél decis palackok ötlete. Mert jobban belegondolva egyáltalán nem lenne az rossz, ha kis hazánk csúcsborait ilyen méretben is meg lehetne vásárolni (kis ország, kis palack). Kóstoláshoz épp elég, nem megy a fele a hűtőbe vissza, és ha mint bor nem jön be, akkor sem buktunk sokat. Egy erősebb kóstolómennyiség palackba zárva.
Vettem tehát két kispatront, egy 2008-as chilei chardonnayt és egy 2007-es kaliforniai ruby cabernet-t (ez nem márkanév, a ruby cabernet egy szőlőfajta, cabernet sauvignon és carignan keresztezése, elsősorban szárazságtűrésre nemesítették, nem minőségre). A két bor gyakorlatilag azt hozta, amire vártam. A chardonnay egy kicsit lapos, savhiányos, de megdöbbentően vaskos kortyú volt obligát almás-virágos chardonnay-illattal, a ruby cabernet-ről pedig a hazai középpolcok alapvetően korrekt, de különösebb értékeket felmutatni nem tudó vörösei jutottak eszembe: a tartálymintára emlékeztetően gyümölcsös illat után kissé fanyar, de alapvetően szintén gyümölcsös, egyszerű korty következett kicsi testtel, kicsi tanninnal, kicsi savval. Egy korrekt négyesre lett volna elég mindkettő (a chardonnay talán négyötödre).
Aztán hirtelen eszembe jutott a mostanság közszájon forgó EU-őrület, és szentségtörő gondolatra adtam a fejem. A pohárban forgó chardonnay-be szép lassan csöpögtetni kezdtem a ruby cabernet-t. Addig csöpögtettem, míg új típusú, EU-szabályozásnak megfelelő rozé nem lett a végeredmény. Magyarok vagyunk, Európába tartunk („-Akkor arra ússzon, fiam!”).
Íme:
És legnagyobb megdöbbenésemre a pancsolt rozé nem lett rossz. Sőt. Vadászkutyaorrú borjedi legyen a talpán, aki megmondta volna róla, hogy ez mi. Hogy nem rozé, hanem összepancsolt fehér- és vörösbor. Illata egy kicsit jellegtelenebb lett mint a kiinduló boroké volt, de a chardonnay almája és a ruby epres-málnás illatvilága a jellegtelenség mellett is határozottan friss, gyümölcsös karaktert adott neki. A korty pedig inkább volt fahordós rozéra emlékeztető, mint a gyakoribb tartályoséra (ebbe a chardonnay feltehetően chipsezett mivolta is besegített), de hogy vakon simán elhittem volna, hogy ez egy akármilyen rozé cuvée, arra itt és most leteszem a nagyesküt.
(Fricska a fricskában, hogy fajtaborként majdnemhogy forgalmazható is lenne ez a bor, mert nem kellett bele 10% se a vörösből. Talán az évjáraton bukna csak el...)
Mindez persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy zseniálisan kevertem össze az alapanyagot. Meg azt sem, hogy a pancsolt rozé jó. Ez az egész számomra tapasztalatként azt jelenti, hogy a rozék világa - főleg a hazai rozék világa - annyira eltechnológiásodott, hogy két akármilyen - acéltartályos, fajélesztős, esetleg chipses - borból összekutyulható egy a sorba minden szempontból beilleszkedő rozébor (akár 2008-as dél-amerikai fehérből és 2007-es észak-amerikai vörösből), és még csak fel sem fog tűnni, hogy töke van a menyasszonynak. Egy St.Andrea-rozé vagy egy Karner-siller jobban kilógna, mint ez az Amerika Rozé, amit - ha nem történik valami - ősztől szabadon lehet forgalmazni az EU területén.
A kérdés az, hogy ez baj-e. A szívem elsőre azt mondja, hogy igen, persze hogy baj, mert amit eddig a rozéról tudni véltünk, az most veszélyben forog. De az is igaz, hogy a borfogyasztók 90%-ának halvány fogalma sincs arról, hogy a ma általunk rozéként ismert bor hogy készül, és simán elhiszi azt, hogy van rozészőlő. Mi több: a TV Paprika sztárszakácsa, Bede Róbert egyenes adásban, képernyőn kutyult ugyanígy rozét egy ételhez („rozénk most nincs, ezért keverünk egyet” - és öntötte össze a fehéret a vörössel), és a mai napig senki nem rugdosta ki páros lábbal a csatornától. Ráadásul a rozék túlnyomó többségét úgysem a műveltebb alkoholisták fogyasztják - szól a fáma. Tehát ha a fogyasztó úgysem tudja, a végeredmény pedig érzetre bárkit becsaphat, akkor megint az a kérdés vetődik fel, hogy egész biztosan rossz-e ez nekünk. Vagy másnak. Vagy akárkinek.
Szerintetek?
Utolsó kommentek