A St. Andrea-borokat éveken át szerettem is, meg nem is. A fehérekkel máig nem vagyok kibékülve, a vörösök viszont meggyőztek. A fehérek számomra túlságosan lágyak, amorfak és vaníliásak, ezzel szemben a vörös szortiment csupa okosan megkomponált, klasszikusan elegáns borból áll. A következetesen magas színvonal miatt hajlok arra, hogy a St. Andreát tekintsem ma az elsőszámú magyar vörösboros pincének. Lőrincz György elégedetlen a 2007-es évjárattal, így ebből az évből nem készített Merengőt. 2007 számomra eddig kellemes meglepetések sorozata, az általában többre tartott 2006 viszont okozott már egy-két keserű csalódást. Merengő hiányában a Hangácsra maradt, hogy megmentse 2007 becsületét. Az új St. Andrea-rezsim még nem teljesen átlátható számomra, de a vetődő angyal a címkén, a négyezer alatti ár és a merlot-hangsúlyos összetétel azt jelzi, hogy a Hangács az Áldás utódja.
A klimti aranyburjánzás korszaka után úgy tűnik, hogy klasszicizálódik a St. Andrea-dizájn. Az új szigor, mintha a tartalomban is tükröződne, a Hangács nem ugrik egyből a nyakunkba. Viszont minden mozdulatán érződik, hogy úri házból származik. Az illat komplex és komoly. Gyümölcsös: málna és meggy, földes: avar és vargánya, fűszeres: szegfűbors és szegfűszeg. Az arányokra rácáfolva az illatban inkább a pinot, mint a merlot érvényesül. A St. Andrea trade mark kaportól sajnos nem menekülünk meg. Kóstolva elsőként a kitűnő, csiszolt, érett és élénk savak tűnnek fel (pedig azt hittem, hogy a savgyilkos kánikula tett kést a Merengő nyakára). Közepes test, zamatokban, árnyalatokban gazdag korty málnával, szegfűszeggel. Van benne mélység és kraft, ahogy az egy bikavérhez illik. A hosszú lecsengésben málna, kakaó és naspolya. Sem a tannin, sem az alkohol nem teszi próbára a nyálkahártyát. Klasszikus-gyanús, de mielőtt eltennék belőle néhány palackkal, hogy 2-3 év múlva dicsérhessem az előrelátásomat, még egy kontrollpalackot próbára kell tennem. 7 pont