A hatalmas Bordeaux és Bourgogne szorításában nincs időm elmesélni, hogy a riojai Roda remek borokat készít, a csúcsot jelentő Cirsion (2007) például olyan sűrű, hogy talán még maga Bock József is belepirulna; hogy soha nem ittam syrah-t olyan sok és bántó tanninnal, mint a Chapoutier 2006-os Sizeranne és 2004-es Le Pavillon Hermitage-ai; hogy az itthon is kapható brandek közül a toszkán Tenuta di Biserno 2007-es csúcsborai (Il Pino és Biserno) megint kivételesen tetszettek jellegzetes húsleveses-borsos aromáikkal, míg a Billecart-Salmonhoz továbbra sem vagyok eléggé ínyenc – bármennyire szeretik is a franciák belföldön, bármennyire nagyra tartja a szakma, nekem még a top pezsgők is túl savasak, agresszívan buborékosak, sokkal szögletesebbek, mint a krémes és komplex Pol Rogerek, különösen a zseniális 2002-es Rosé; vagy hogy hiába nem szeretem a chilei borokat, a 2006-os Montes Folly gazdagságával, puhaságával még engem is ellágyított.
A Moric kékfrankosairól azonban muszáj megemlékeznem. Az eddigi legnagyobb nemzetközi karriert befutó osztrák vörösök paradox módon nem igazodnak semmiféle nemzetközi sztenderdhez, nem követik a stílust, melyre manapság szeretik kiszórni a 90 felettit. Velichék 2007-es blaufränkischei egytől-egyig tiszták, közepes testűek, savasak, szedres-áfonyás gyümölcsösségük mellé pedig erős fűszeresség (bors, kömény), illetve animalitás társult általában. Côte de Nuits kékfrankosok. Hogy az ilyen fokú kiegyensúlyozottság inkább erénynek vagy hibának számít, nem tudom, mindenesetre a szortiment alja is megkapta volna az erős hat pontot, de a teteje sem lépte volna át a hetest. A 20 eurós Moric és a két 50 euró feletti csúcsfrankos, a Neckenmarkter Alte Reben és a Lutzmannsburg Alte Reben között a különbségek minimálisnak látszottak, utóbbiakban több volt a mélység és a tannin, de nem robbantak akkorát, mint szerettem volna ilyen felvezetés után.
A Burgundiával kapcsolatban itt-ott kialakuló vitákat, véleményeket tekintve a Weltweinfestival középutas tapasztalatokat adott. Egyetlen rossz pinot noirt sem ittam, a mezőny minden egyes tagja elérte volna a hatost, ha pontozok, egy-kettőnél pedig még a nyolcas gondolata is felmerült bennem.
A 60-70 eurós átlagár persze agyonüti az eufóriát, pórázon tartja a lelkesedést. Burgundia kiváló, Burgundia megkerülhetetlen, de tagadhatatlanul a világ legdrágább borvidéke.
Hasonlóan közhelyesnek és tanulságosnak tűnt az általános kép a borok karakterét illetően: a kóstolt pinot-k feszesek, savhangsúlyosak voltak, az itthon megszokottnál általában több tanninnal és neutrálisabb aromákkal. A Grand Cru pedig Grand Cru, megbízhatóbb minőséggel, markánsabb kontúrokkal, nagyobb egyéniséggel.
A nap felfedezettjévé a Daniel Rion & Fils lépett elő, a nem túl ismert birtok teljes sora village-boroktól Grand Cruig egységes és hibátlan volt, ráadásul az árakat is úgy-ahogy féken tartják (kb. 25 és 100 euró között). A Vosne-Romanée Les Beaux-Monts 2007-ese volt például az egyetlen Premier Cru, mely virágos-ásványos-málnás aromáival, perfekt arányaival, hosszúságával simán felvette a versenyt a Grand Cru borokkal. Nem nyűgözött le ennyire a sokkal nagyobb sztár Méo-Camuzet kínálata, a hírnévhez és az árhoz képest nekem túl sok volt a sav, túl kevés a koncentráció (Fixin 2008, Vosne-Romanée 2007, Nuits-Saint-Georges aux Murgers 1er cru 2007), leszámítva a finoman füstös 2008-as Clos de Vougeot Grand Crut, talán a fesztivál legmélyebb, legkomplexebb pinot-ját. A WEIN & CO-nál is kapható David Duband borai az érdekesen borsos-fémes 2007-es Charmes-Chambertin Grand Crun kívül nem maradtak túl emlékezetesek, a fehéreknél már emlegetett Bonneau du Martray 2007-es Cortonja még kissé kócosnak tűnt, és bár jó volt, a 90 eurót azért nem sikerült kipörgetnem belőle.
Mindig is úgy gondoltam, jobb elkerülni a félmegoldásokat, ha Bordeaux-ról van szó, azaz okosabb dolog a névből engedni valamelyest, mint másodborokba menekülni ugyanabból a pénzből. Meglepetések most sem értek, a 2006-os Chevalier de Lascombes túlzottan animális és meglehetősen keserű volt, a 2007-es Alter Ego de Palmer egyszerűen zöldnek tűnt, egyedül a tartalmasabb 2007-es Les Pagodes de Cos árnyalt valamit a képen. A birtokboroknál fordult a kocka, ott éppen a már nálunk is többször megénekelt 2004-es Cos d'Estournel nem tudta tartani a lépést az egyívású Palmerrel – utóbbi már egészen összeállt, izgalmas kávés-szárított paradicsomos-meggyes aromáival, intenzív sósságával nálam a kóstoló vöröse lett. Korántsem tetszett ennyire a kisebb margaux-i sztár 2006-osa, a Lascombes ugyanis a szép kávés, karamelles illatok után szájban roppant keménynek mutatkozott, elsöpörtek mindent a tanninok, nem úgy az orrban egészen hasonló Smith-Haut-Lafitte-nál, ami a fehérek után itt a vörösek között is nagyot villantott.
Legjobbak
Legjobb fehérbor: Chateau Smith-Haut-Lafitte 2007, Bonneau du Martray Corton-Charlemagne GC 2007
Legjobb vörösbor: Chateau Palmer 2004, Daniel Rion & Fils Vosne-Romanee Les Beaux-Monts 1er Cru 2007, Tenuta di Biserno Biserno 2007
Legjobb pezsgő: Pol Roger Rosé 2002
Utolsó kommentek