A mai poszt tárgya egy különleges lény. Botritiszes szőlőből készült száraz bor. Én általában nagy rajongója vagyok ennek a kihalás által fenyegetett alfajnak, a száraz szamorodninak: szeretem a különleges borokat, szeretem Tokajt és a tokaji szárazakat, és gyengém az oxidatív stílusú bor. A pincémben több jurai vin jaune van, mint pauillac, és gyakrabban iszom fino sherryt, mint champagne-t.

Sajnos, aki száraz szamorodnira szomjazik, az nem nagyon válogathat. A nagyobb cégek, mint a Pajzos, az Oremus vagy a Disznókő kereskedelmi forgalomban kapható tételei lassanként eltűnnek a kínálatból, mert nincs rájuk kereslet, a kisebb pincék pedig csak nagy ritkán veszik maguknak a bátorságot, hogy ezzel a rendkívül időigényes bortípussal foglalkozzanak. Két olyan borászról tudok, aki külön dicséretet érdemel azért, mert megpróbálja ezt a műfajt újrafogalmazni és fölemelni oda, ahová tartozik, a klasszikus tokaji borok rangjára: az egyik Samuel Tinon, a másik Árvay János. Most az utóbbi 2000-esét kóstoltam, ami az Árvay & Társa pincészet Hétfürtös márkaneve alatt került forgalomba.

Árvay stílusát mindig is az erő, a gazdagság, a koncentráció és a botritisz bátor alkalmazása jellemezte. Ez remekül működött az aszúk esetében, ám a többi bornál annál vitatottabb a megítélése. A teljesen botritiszes száraz vagy félszáraz furmintok 16-os alkohollal olyanok, mint a modern performansz művészet: hangos, vad, feltűnő, és nem könnyen fogyasztható. Ez az erőteljes stílus a Vulcanus Cuvéeben és a Száraz Szamorodniban került a legközelebb a harmóniához a hosszabb hordós és palackos érlelésnek is köszönhetően.

A 2000-es Szamorodni nagyon tetszett, amikor 2007-ben először kóstoltam. Most, három évvel később ez egy fantasztikus bor. Az illata tipikusan tokaji: birs és őszibarack dzsem, méz, mák, pirítós kenyér - olyan az illata, mint egy újévi luxus brunch-nak. Nem meglepő módon az édességet ígérő illat után a korty széles, gazdag és egyértelműen nem éppen száraz. Nem ismerem az analitikai adatokat, leszámítva a 14,98 százalékos alkoholt, de kóstolva egy alacsony savú, 10–12 gramm maradékcukros bornak hat. Mindez a nem túl hangsúlyos oxidáltsággal társulva inkább egy félédes késői szüret világát idézi, mint egy hagyományos száraz szamorodniét.

Mindent összevetve szerintem ez a 2000-es félre lett címkézve. Tisztességesebb lett volna, ha Árvay János Hulk Cuvéenek vagy valami hasonlónak nevezi el. A kereskedelmi forgalomban kapható száraz szamorodnik között nincs nagy stílusbéli szórás, ezért aki ezt a palackot megvásárolja, az okkal gondolhatja, hogy egy csontszáraz bort kap ütős savakkal. Ettől az apróságtól eltekintve, ez egy jó bor. Bár nincs valami nagy struktúrája, a bontást követő 3-4 napon át szépen fejlődik, lágyabbá, édesebbé és harmonikusabbá válik megkapóan intenzív gyümölcsösséggel. Meglehetősen nehéz és fűszeres, és az a kis vicc, amit még 2007-ben írtam a jegyzetfüzetembe, ma is érvényes: ez egy Dzsingisz-Humbrecht.

[Wojciech Bonkowski]

[A képet innen metszettem.]