Véget ért a 2012-es Pannon Bormustra. Az 50 csúcsbor és a különdíjasok kiválóságához nem férhet kétség, és ezek a magyar bor egészségét és dinamizmusát bizonyítják. 
Szintén örömteli, hogy a legjobb borok készítői között a régi favoritok mellett – Oremus, St. Andrea stb. – olyan fiatal borászatok neve is felbukkant, mint pl. a Somlói Apátsági Pincéé vagy Bott Frigyesé; ezek üde színek a palettán. Az idei zsűri tagjaként, és mint bormustrás veterán (2004 óta bírálok ezen a versenyen), szeretném néhány pontban összefoglalni a tapasztalataimat A Művelt Alkoholista olvasóinak.
1. Megújult bírálati rendszer. A 2011-es átszabásnak köszönhetően a Pannon Bormustra jobb borverseny lett. A csökkentett létszámú zsűri, amely a legjobb borokat meg is vitatja, nem csupán pontozza őket 100 pontos rendszerben, azt jelenti, hogy azok a borok nyerhetnek díjat, amelyek valóban meggyőzőek a bírák szerint, és nem pedig azok, amelyek a legjobb átlagot produkálják (ez utóbbi megközelítés gyakran a biztonságra játszó, jellegtelen boroknak kedvez, amelyek átlagosan jó pontszámokat kapnak minden bírálótól).
A többlépcsős kóstolás bevezetésével, ami azt jelenti, hogy a díjnyertes borokat háromszor is megkóstolják, és ebből kétszer az összes zsűritag, megoldást jelent a palackvariáció problémájára, egyúttal garancia arra, hogy az egyenletes teljesítményt nyújtó borok kerüljenek a győztesek közé. A zsűriben a tapasztalt, külföldi bírák vannak többségben, így nincs esély borpolitikai manőverekre, ennek vagy annak a magyar borászati iskolának az előnyben részesítésére; azok a borok tudnak érvényesülni, amelyeknek van egyénisége. Az egyéniség megléte kereskedelmi szempontból is fontos tényező, hiszen a magyar borok az export piacokon egyediségükkel hívhatják föl magukra a figyelmet.
2. Tokaj a király. Habár továbbra is kitapintható vendéglátóink azon vágya, hogy a száraz vörösek és fehérek is elismerést kapjanak, a 13. Pannon Bormustra is megerősítette azt, amit mindanynian tudunk: Tokaj az elsőszámú magyar borvidék és a tokaji aszú vitán felül világszintű édes bor. Statisztikai értelemben a szakadék ugyan csökkent – száraz fehérre ill. vörösre adott legmagasabb pontszámom ebben az évben 91 ill. 92 pont volt, a legjobb tokaji pedig 95 pontot kapott (a különbség a korábbi években a 10 pontot is meg szokta haladni) -, de azért nem tűnt el. Amikor az utolsó bírálati körben a legjobb aszú mellé vörös kerül, akkor az előbbi olyan érzéki örömet szerez, amivel az utóbbi nem tud versenyezni.
3. Előrelépés vörösben. A korábbi években a magyar vörösek (némelyik) leghangosabb bírálói közé tartoztam. A három leggyakoribb probléma a túlérettség, a túlextrahálás és a túlbarrikolás volt. Ebben az évben érezhető volt a javulás. Összességében csökkent a hordódominancia (és javult a felhasznált tölgy minősége, nem volt annyi kellemetlenül vegetális íz, ami a nem kellően érett fából származik), és a szárító, túlextrahált tannin sem volt annyira szembeötlő, mint a korábbi években. Még mindig vannak túlzásokba eső borászok, de összességben a 2009-es és 2010-es borok a vártnál kedvezőbb képet mutattak. Ez remélhetőleg a tanulás jele. Ebben bizonyára a magyar borászatoknál folyamatban lévő generációváltásnak is szerepe van.
4. A túlérettség továbbra is a legaggasztóbb probléma a vörösek és szerényebb mértékben a fehérek esetében. Az összes magyar borvidéken jobb lenne előbb szüretelni. A „fiziológiai érettség” hajszolása azt eredményezi, hogy égetően alkoholos, lekváros, savszegény, lomha borok születnek. Az év legjobb vörösborai pontosan ebben tértek el a többitől - a Kreinbacher Syrah 2009, a St. Andrea Hangács 2009 vagy a Bott Frigyes Kékrankos 2010 olyan vibráló, friss és dinamikus borok, amelyek csak a jól megválasztott szüreti időpont révén születhetnek. A bírák egytől-egyig szóvá tették, hogy a késői szüret következtében sok a szilvalekváros, dzsemes jellegű bor.
5. Előrelépés a fehérek terén. A Bormustrán azt szokhattuk meg, hogy a száraz fehérek nem villognak. Ennek három fő oka volt: elégtelen koncentráció az eleresztett hozamok és a hiányos szőlészeti munka miatt; túl sok technológiai beavatkozás a pincében, mint pl. fajélesztők használata, hideg erjesztés és sterilre szűrés; túl sok fa a becsvágyóbb borokban. Ezek a problémák továbbra is fennállnak – feltűnően sok volt a fa miatt gyengébben szereplő furmint idén –, de egyre több bor mutat kellő mélységet, általános egyensúlyt és egyéniséget. Az általam kóstolt kb. 120 borból 10 lehetett nemzetközi grand cru szintű, ráadásul egyediek is voltak, hozták azt, amit én magyar fehérboros stílusnak neveznék: telt ízű, strukturált, az oxidáció határáig merészkedő, némileg rusztikus jellegű, de a „nemzetközi stílustól”, amit az újvilági barrikolt chardonnay testesít meg, üdítően eltérő.
6. Nemzetközi és hagyományos fajták. A blogomon már jeleztem (Mondjon le, Mr. Merlot), hogy a chardonnay és a merlot nagyon kevés jó és érdekes bort adott. Ez a megállapítás kiterjeszthető a cabernet sauvignonra, sőt a cabernet franc-ra is. Ezek a fajták általában nem élénksavúak, és így rájuk nézve a túlérettség nagyobb veszélyt jelent. Az eredmény: lapos, lusta, textúrájukban egysíkú borok. Egyre inkább afelé hajlok, hogy az a legenda, miszerint a cabernet franc kiválóan illik bizonyos magyar borvidékek adottságaihoz, korábbi, hűvősebb évek alapján született; 2009-ben és 2007-ben láthatóan nagyon nehéz feladat volt kiegyensúlyozott borokat készíteni cabernet franc-ból.
Idén valahogy kevés volt a nevezett pinot noir, így a babérokat a syrah aratta le. A korábbi évek felemás szereplése után ez meglepetésként hatott. De a fajta eleve magasabb savai, az oxidációval szembeni jobb védettsége (besegítve ezzel az egyébként oxigén-menedzselési problémákkal küzdő borászoknak), és alkalmassága a melegebb éghajlati termesztéshez a syraht logikus választásnak mutatja a pannon borvidékek számára. A kékfrankosok és a kadarkák terén is érezhető volt a fejlődés.
A fehér fajták közül a juhfark aratta a legnagyobb sikert. Én azt gondoltam, hogy ennek a fajtának nem lenne esélye a nemzetközi piacokon, de zsűritársaimnak nagyon tetszettek a borok (néhányuk most kóstolt először juhfarkat), és ez abban is tükröződött, hogy az első 16-ba nem kevesebb, mint 3 juhfark került be. A hárslevelűek mezőnye kiegyensúlyozott és karakteres borokat hozott. Habár végül elismerés nélkül maradtak, én azért kiemelném, hogy akadt egy-két sauvignon blanc, ami frissességével és egyéniségével fölkeltette az érdeklődésemet.
7. A jó vételek (2000 forint alatti borok) immár külön kategóriában versenyeznek, és összességében jó minőséget és egyediséget mutattak, és bebizonyították, hogy megfelelő odafigyeléssel és a minőségre való törekvéssel Magyarország versenyképes lehet a nemzetközi piacon. A stílusok széles spektruma – a hordótlan, könnyű kékfrankosokon át a hordós cabernet-kig (bár ezek talán a legkevésbé érdekesek), a vonzóan ízes irsai olivéreken és muskotályokon át a közepes testű, fában érlelt furmintokkal bezárólag – szintén dicséretre méltó. A Bormustra után mindig szoktam magamnak venni egy-két kartonnyi 2000 forint környéki bort saját fogyasztásra, és az utóbbi években határozottan javult a minőség.
8. Reprezentatív-e a Bormustra? A verseny eredményeinek megjelenése után minden évben fölmerül, hogy hiteles keresztmetszetet nyújt-e a magyar borászat állásáról. Tagadhatatlan tény, hogy néhány megbízhatóan kiemelkedő borászat, mint pl. Ráspi, Weninger, Királyudvar, Szepsy István, továbbá néhány úttörő kézműves kispince nem vett részt a versenyen. Ettől függetlenül a Bormustra olyan szinten képes a magyar borokról átfogó képet adni, mint nagyon kevés borverseny más országokban. A távolmaradók megemlítése után nézzük meg, hogy kik indultak: Demeter Zoltán, Disznókő, Patrícius, Dobogó, Tokaj Nobilis, Kikelet, St. Andrea, Gróf Buttler, Bolyki, Takler, Bock, Vylyan, Malatinszky, Sauska, Kreinbacher, Jásdi, Konyári… A lista nagyon hosszú, és szerintem ilyen alapon nem vonható kétségbe a verseny eredményének érvényessége.
9. Amiben javulhat a Bormustra. Egyetlen borverseny sem tökéletes, ahogy egyetlen borbíráló sem az. A legjobb, leginkább reprezentatív eredmények eléréséhez a lebonyolítási rend állandó finomítására van szükség. Az az ötlet tavaly, hogy a díjnyertes borok esetében a beküldött mintákat összevetjük a kereskedelmi forgalomban kaphatóakkal, jó kezdeményezés volt. Ami vitán felül bevált idén, az a háromszintű kóstolási rendszer volt, aminek köszönhetően egy-egy bort többször is teszteltünk. Eszményi esetben a nyitó, selejtező tesztelésen elvérzett borok kaphatnának még egy esélyt. Én támogatnám azt is, hogy legyenek további különdíjak, pl. legjobb furmint, hárslevelű vagy kékfrankos. Annak is látnám értelmét, hogy az első, selejtező körben a fajták megnevezése nélkül kóstolják meg a borokat; ez az ötlet az egyik olvasómtól származik, aki a blogomon hozzászólva vetette föl, hogy így ki lehetne szűrni az esetleges elfogultságot, mondjuk, a merlot-kkal szemben.
Utolsó kommentek