A Furmint különleges fajta, mostanság legalábbis nagyon bízunk benne. Egyelőre úgy néz ki, nem alaptalanul...

hiszen palackba kerülhetett az elmúlt évtizedből sok izgalmas tétel, legyen szó szárazról vagy magasabb cukortartalommal bíróról egyaránt. Ma leginkább a dűlőhívők és az aszúkészítők állnak ki mellette, és próbálják megértetni a világ arra fogékony lakóival. Ez nem lesz egyszerű, hiszen ma a lágy érzetű borok divatja dúl (minden sima, kerek), és ez mindenkit befolyásol. A másik ok ami nehezíti a megismertetést, az a régi idők emlőin nevelkedettek által termelt, szintén e fajtával fémjelzett borok piacra kerülése.

Egyértelműen kijelenthető, hogy a Furmint itthon a fehér fajták királya (Olaszrizlinghívők, ne bánkódjatok), és remélhetőleg hamarosan a világ is felfedezi a benne rejlő értéket, egyediséget. Tömegborrá soha nem válik, ha természetes módon készül.

A Furmint ma leginkább Tokaj-Hegyalja meghatározó fajtája, emellett Somlón is nagy jelentőséggel bír, persze máshol is vallatják páran kísérleti jelleggel (Eger, Csopak, Balaton-felvidék, amiről tudok), hogy mit is tud kihozni az anyaföldből. Elmondható, hogy a vulkanikus talajon biztos otthonra lel.

Idézet egy 1898-as könyvből, az előfordulással, elnevezéssel kapcsolatban:

"Furmint:(Más nevei: Fertő-vidékén: Zapfner; Somlyó vidékén: Szigeti; a Királyhágón túl: Som; Beregszász vidékén: Gőrény; Mező-Kászony vidékén: Demjén; Nagy-Szőllős vidékén: Bihari Boros, Smiger; Baranyában: Erősimi, Silinger; Balatonmelléken: Szigeti; Pécs vidékén: Kéknyelű; némely vidéken: Gemeiner)"

Külföldön is lelhetünk tőkéket sok helyen. Franciaországban Tokayer, Tokay, Németországban Mosler, Szerbiában és Horvátországban Moslavac, Szlovéniában Sipon, Posipel néven, de lehet találni Ausztráliában és az USA-ban is olyan termőhelyet, ahol ezt dugták a földbe (lehet, hogy még nem ért véget a honfoglalás?). Régen piros színű változatát is termesztették. Szeretik hungarikumnak besorolni, végül is nálunk a legelterjedtebb, és tradicionális fajta.

A mai ültetvények nagy részén sokféle klóntípus előfordul, nagy eltérések vannak a különböző típusok borai között. Szerencsétlen módon olyan irányba indult a nemesítése, hogy bőtermő legyen (akár 130-180 mázsa/hektár), a tervgazdaság idején a nagy testvér piacéhségét kielégítendő. Ekkor olyan "fantasztikus" klónnevek születtek – talán tisztelegve a hadiiparnak –, mint T92, T85. Szerencsére fennmaradtak régi ültetvények, ahonnan folyamatosan mentik ki a klónokat, jelenleg leginkább az úgynevezett madárkás típushoz fűznek nagy reményeket. Már 40-50 mázsa/hektárnál is figyelemre méltó a minősége, ez alatti terhelésnél pedig igazán kimagasló dolgokat tud megmutatni.

Késői érésű fajta, jól aszúsodik, töpped. Nagyon koncentrált, kemény, tömör bort ad – ha megfelelő terméskorlátozás mellett művelik –, mindezt hihetetlenül feszes eleganciával, életteliséggel teszi, amit leginkább savszerkezetének, savösszetételének és finomságának köszönhet.

Fajtajellegét – jelenlegi tapasztalataink alapján – nehéz megfogalmazni, annyira sokrétű, leginkább a terület sajátosságainak visszaadása dominál benne, ezen túl gyakran körtés, almás, virágos, citrusos, fehérhúsú őszibarackos, gyógynövényes illatjegyek fedezhetőek fel benne, ízben szintén felbukkan a terület talaja, alma, birs, tropikális gyümölcsök, őszibarack, gyógynövényesség. Édes borként barackossága, trópusi gyümölcsössége a meghatározó, ízben hihetetlenül mély, sokrétűvé válik, feszes savgerincén könnyedén elviseli a magas cukortartalmat.

Ahhoz, hogy a fajta a nemzetközi szakmai porondon is célba érjen, sokat kell még tenni; biztató jelek azért szép számban vannak, ezek is száraz fronton leginkább. A fajta első számú mestere Szepsy István, akinek alkotásait, köztük a kultikus 'Úrágyát' (etalon) és a 'Szt. Tamást' (amit a termőföldről tudni érdemes) alapműnek kell tekinteni. Aki el akar mélyülni ezen a szinten, annak kihagyhatatlanok a Mester e fajtából készült borai. Nem lehet nem megemlíteni Demeter Zoltánt sem, akinek 'Dry 2003' (katonás fegyelem) furmintja is nagyot szólt a tengerentúlon. Aztán itt van a Béres, amely 2003-as Lőcse-dűlőből jövő borával (gyógyír mindenre) egészen magasra rakta a lécet, még önmagának is. Nem lenne teljes a kép a kis kézműves pincék remek tételeinek felsorolása nélkül, akik mindent megtesznek, hogy egyedien fogják meg a Furmint fürtjét. Ilyen a 2003-as Tokaj Kikelet (könnyed elegancia, kemény marokkal), a 2003-as Füleky (a bájos). Elévülhetetlen érdemei vannak az Oremusnak a fajta reneszánszában a borisszák között, Mandolásuk (széles rétegek nevelője) ma már fogalom; ők kicsit közérthetőbben, de nagyon karakteresen fogalmazzák meg a fajtát. A Disznókő Furmintjára (az arisztokratikus tanár) is igaz, ami az előző pincészetre, bár ők könnyedebben, légiesebben tálalják. Lehetne itt még sok más pincét is felsorolni (talán majd egy másik, Tokajról szóló eszmefuttatásban, habár túlnyomórészt itt is arról írok), azt azért örömteli látni, hogy már a nagyobb termelők is próbálkoznak a dűlők faggatásával, ezáltal egy igazán különleges, egyediséggel megáldott fajtabort készíteni, és ezt megosztani a borkedvelőkkel.

Somlóról Fekete Béla, Györgykovács Imre bizonyos évjáratai szintén figyelemre méltóak (a vulkanológusok kedvencei).

Édes vonalon – aminek előfordulása szinte kizárólag Tokaj-Hegyalja – ritkán jelenik meg a fajta tisztán, talán amiatt, hogy a bor vázaként mindent elvisz a hátán, legyen az Muscat Lunel, Oremus vagy Hárslevelű. Referenciaként – elfogultan – a fentebb említett pincészetek aszúit ajánlanám, évjáratmegkötés nélkül.