Ismerjük is, meg nem is. Fejből soroljuk a jellegzetes illat- és ízjegyeit, de valójában ez a fajta is az útkeresés elején jár. Echte ős-magyar. Mivel nemzetközileg szinte ismeretlen, lehetne olyasféle bor-országimázs-adu, mint a sógorok kezében a zöldveltelíni (a Kárpát-medencében is csak a horvátoknál és a szlovénoknál akad belőle Lipovina néven). Nálunk Hegyalja egyik fő fajtája, és Somlón is nagy becsben tartják. És akkor még nem beszéltünk a velünk élő történelemről, a nagy idők tanújáról, a Debrői Hárslevelűről.

Maga a hárslevelű szőlő nagy fürtű, olyan csemegésen hosszú. Vékony héjú, későn érő, rothadásra érzékeny, de megfelelő időjárás esetén könnyen botrytisesedik. Savai mindig puhábbak, mint pl. a furminté, emiatt könnyebben megkedveltethető a belőle készült bor. Fajtajellegessége illatban a virágporos, lépesmézes. (Szakirományokban gyakran hársmézre hivatkoznak, néhol hársvirágra. Hársmézet még méhész rokonom sem tudott keríteni tisztát, de ami nagy részben az volt, nem emlékeztetett rá. A hársfavirágzat inkább illik rá, habár az édeskés, de van benne egy vad fanyarság.) A kései szüretelésűek, akár korán is felvehetik a tipikus csemegekukoricás áradó jegyet. Ízében a finom sav légiessé teszi a bort, virágosság, körtebefőttesség a jellemző, halvány fahéjasságra emlékeztető egzotikummal. A szintén sokszor megemlített fanyarságot még soha nem fedeztem fel benne, vagy ha igen, akkor én azt maszatosságnak (nem affélének, ami mostanság a seprőn hosszan tartott borokban érződik) könyveltem el magamban, amit kis rásegítéssel nevezhetünk zamatosságnak is. Mindenesetre nagyon jó ivású bort ad édesen, és szárazon is, de nagy potenciállal jelenlegi tapasztalataink szerint nem bír (talán fog majd egy újraértelmezésben!?).

Persze sokakban azonnal felsejlik a „debrői hárslevelű”, mint ifjúkori emlék. Talán népnevelési célzattal kísérletezték ki a félédes verziót, és gyártották az orosz medve itatására, na és hazai fogyasztásra. Egyetlen gond, hogy a mai napig megmaradt ez az etalon, úgy gondolják, a recept tökéletes. Ugyanolyan ászkolt, oxidáltak a mai verziók is, nincs évjárathatás, és a nagyüzemi gazdálkodás mellett is bőséges maradékcukor tud palackba bújni. Pazar fekvésekben lehetnek ezek a szőlők!
Kontrasztként, nem nagy távolságra a Debrőktől (Fel és Al) a gyöngyöstarjáni Németh Attila igazán karakteres, egyedi, kései szüretelésű borral rukkolt elő elsőként 1999-es évjáratban (ami még kicsit cseres volt), de a 2003-as már nagyon csiszolt, és életteli.

Megemlítendő még Villányból Polgárék „Aranyhárs” fedőnevű bora, ahol az arany előtag talán a bor árára utal. Bennem nem hagyott mély nyomokat.

Somlón azonban egyes évjáratok olyan száraz hárslevelűt adnak, ami a fajtáról kialakult kép átértékelésére kényszerít. Először Fekete Béla bá' 1999-es hársát kóstolva döbbentem nagyot, aztán a 2002-estől estem újra ámulatba. Györgykovács kiszámíthatatlanul, de egy stabil szintet mindig megütve csillogtatja meg a hegy ízét. A helyi titán Kreinbacher birtok 2003-as „Szt. Ilona” dűlős bora viszont nagy magasságokba emelte nálam a fajtát (még ha erős is a hordó hatása a boron). Semmi laza szerkezet, semmi báj. Helyette karakán, vastag savak, bérescseppet alázó ásványosság, kellő virágossággal, véget nem érő lecsengéssel.

Nem lenne teljes az írás, ha Szepsy István 2003-as borát nem venném ide, aminek gerince a Szt. Tamás dűlőből származik. Nagyon szépen jeleníti meg a terület sajátosságait, mindezt itt is széles savval alátámasztva, nagyon komoly extrakt anyaggal, ami a hosszú lecsengést bájossá teszi.

Talán ezek a száraz borok is megmutatják, van még mit tanulni a fajtáról, és egyáltalán nem biztos, hogy csak házasítva, aszúba vagy kései szüretelésűként érdemes vele foglalkozni. Fogyasztóbarát savaival megágyazhatna a nemzetközi porondon a karcosabb magyar fehéreknek.