Úgy néz ki, már érdemes próbálkozni a Tornai Pincészettel is. Korábbi tapasztalataim alapján azt gondoltam, hogy nem feltétlenül, de tévedtem. A 2002-es somlói hárslevelű után legalábbis ez tűnik valószínűnek.

A Tornai Pincészet sosem jutott díszpozícióhoz kedvenceim listáján. Néhány éve megkóstoltam tőlük jó pár tételt, és nem tetszettek egyáltalán. Ott volt bennük a somlói vulkán, de valahogy hiányzott belőlük a tisztaság. Egy vakteszten például azt írtam a 97-es furmintjukról, hogy a nagyapám nagyon szerette volna, de nekem már kevés a keménység és a test, azt szeretném, hogy csillogjon is a bor. Nemcsak a színében, mindenestül. Agg ászokhordókat feltételeztem ezeknek a Tornai-boroknak a múltjában, holott ha jól tudom, akkoriban mind – vagy majdnem mind – acélban erjedt és érett is. Információim szerint egyébként a fahordók aránya most sem elsöprő Tornaiéknál.

A parányi Somlói borvidék legnagyobb borászatáról beszélünk, amely 50 hektárjával a legutóbbi időkig kiemelkedett mennyiségi vonalon a többi közül. A Kreinbacher Birtok azóta felzárkózott némiképp, de még mindig a Tornai Pincészet az első. Megítélésük soha nem volt egyértelmű a borvidéken – persze olyanok nincsenek is sehol, akiket mindenki szeret, tán még Szepsy István sem kivétel –, némelyek szerint rendszerváltás előtti-közbeni pozícióikat kihasználva csináltak sok pénzből még többet, s szőlőik egy része sem a hegy bazaltjába, sokkal inkább a lapály homokjába mélyeszti gyökereit. Mások éppen ellenkezőleg, azt mondják, senkinek nincs annyi jó területük a déli oldalon, mint Tornaiéknak.

Elég odaadóan használták a pincészet érdekében az égből pottyant marketinglehetőséget

Akárhogy is legyen – egyszer majd megnézem helyben, mi a helyzet –, annyi biztos, hogy boraikról egyre jobb hírek érkeznek az utóbbi időben. Díjakat kaptak komoly külföldi versenyeken meg a Pannon Bormustrán is, és bár véleményes, egy borvidéki méredzkedés mennyit ér, az mégis impozáns, hogy a tavalyi somlói konteszten kiosztott négy nagyarany mindegyikét Tornai-tétel seperte be. Na meg a mi somlói tematikájú cikkeinkhez hozzászólók is elég odaadóan használják a pincészet érdekében az égből pottyant marketinglehetőséget.

Történetesen a Metróban ezerkétszáz körüli forintért vásárolt 2002-es somlói hárslevelű sem maradt matrica nélkül. Van rajta kettő, az egyik a pannon mustra legjobb húsz fehére közé kerülést kürtöli világgá, a másik a Vinitalyn szerzett dicsérő oklevelet, lánykori nevén gran menzionét. Ezt nem kell lenézni, mert Veronában kategóriánként csak egy-egy medált osztanak nagyaranyban, aranyban, ezüstben, bronzban, vagyis az oklevél ér annyit, mint másutt az érem.

A 2002-es hárs aranysárgán csillog tehát, kis zöldes villanásokat is tud, és szép olajos a mozgása. Illata mély és édes, mézzel, virággal, gyümölcsökkel, a bazalt csak árnyalat, de ott van azért. Ízben finom és tiszta – hurrá –, határozott melegséggel, teltséggel. Inkább gyümölcsös és mézes, mint fűszeres és köves. Az utóíze kellemesen és kedvesen gyümölcsös szintén, de nem lágy, szerencsére, a savak csiszoltak, rendben vannak. Édesérzet ide vagy oda, üde és friss. Szó sincs róla, hogy kőkemény lenne, mégsem tagadhatná le somlóiságát – a hardcore bazaltrajongók kedvéért: somlaiságát –, de nem is akarja, nyilván. Nagyon jó inni, el is fogyott, az utolsó cseppig. A másnapi visszakóstolás így kényszerűen elmaradt. Ennyi pénzért abszolút beszt báj, merészen ajánlom mindenkinek. 5 pont, simán.