Borzalmas oportugízerek, kitűnő kadarkák, vadítóan sűrű pinot noirok – egészen röviden így foglalható össze privát mérlegem a villányi borvidéki borversenyről, amelyen a szervezők jóvoltából bíraként volt szerencsém szerénykedni. Ha a nyájas olvasó amúgy jó borokat egyenesen szuperzseniálisnak szeretne találni, kóstoljon előttük 2005-ös, almasavbontatlan hordómintákat. De ki a fene az a Bánfalvi Géza?

Önéletrajzi elemekben bővelkedve elmesélem, hogy előbb elfogyasztottam reggelire a villányi Oportó étteremben egy adag hemendegszet és egy bögre teát – árulkodok: akadtak, akik unikummal vagy jégerrel frissítették érzékszerveiket –, aztán megtudtam, hogy két darab borakadémikus és néhány további szakmabeli társaságában a négyes számú bizottságba kerültem. A négyes számú bizottságnak hordós portugízereket kellett kóstolnia, szám szerint 19-et, majd jutott neki hat kadarka és 11 pinot noir is. Miután elsőre azt sejttették, a kadarkák és a pinot-k is hordóminták lesznek, kissé alábbhagyott jól ápolt lelkesedésem. Aztán megnyugtattam magamat: azzal, hogy legalább kapok képet, mi várható e fajták frontján a közeljövőben.

Kénhidrogén, almasav, borzadály

És akkor elkezdték hozni ezeket a portugízereket. Abban nincsen semmi új, hogy a 2005-ös évjáratot nem a kiemelkedők közt fogja számon tartani a bortörténelem. Az első 13-14 minta alapján az a benyomás kristályosodott ki a nagy tekintetű zsűriben, hogy voltaképpen jobb lenne mindenestül elfelejteni. Szívtunk, sírtunk, szenvedtünk. Volt illathibás bor, volt ízhibás bor, volt minden porcikájában hibás bor. Volt kénhidrogénes bűz, volt silószag, volt fekéllyel fenyegető almasav-túltengés. Volt ital – vagy mi –, amelyet kizártunk, volt, amelynek 50 körüli pontot osztottunk, és volt, amelynek adtuk hatvan-egynéhányat, miáltal bronzéremre érdemesült. Tényleg: ha egy gazda a pincéjében azzal dicsekszik – nemigen fog, de ki tudja –, a bora bronzot szerzett a borvidéki méredzkedésen, meneküljenek.

És egy idő után rettegtünk, hogy ez végig így fog menni. Mígnem a tizenötödik versenyző színre lépésétől kezdődően befutott néhány tétel, gyümölcsös-fűszeres illatokkal, tisztességes szerkezettel, finom, nem durva acidokkal és kellemes lecsengéssel. Vagyis néhány bor. Úgyhogy ki is osztottunk aranyérmeket, mert már ki voltunk éhezve arra, hogy jóindulatúak lehessünk. Hogy mely portugízereket menesztettük mennybe, nem tudom pontosan. A zárás után összesített listát adtak a szervezők: ebből kiderül, mely borok milyen pontszámokat kaptak, az viszont nem, hogy a bizottságok éppen mely tételeket bírálták. A kadarkák és a pinot-k esetében ez nem probléma – ezek csak nálunk jártak –, opikkal ellenben egy másik komityet is kínlódott, tehát összekeveredett az eredménylistán a mezőny. A 2005-ösök közül Baumstark Imréé, Kállai Péteré és Prasch Jánosé kapott legfényesebb medált, tehát valószínűleg az ő boraik jártak nálunk. Egyikükről sem hallottam eddig, egyébként.

Szőlővesszein nektárt

Erre is jó volt a verseny, olyanok dolgait ismerni meg, akikről mit sem tudtam, és beszélni róluk aztán. Vagy ha tudtam is ezt-azt, nem találkoztam a boraikkal korábban. Mint például Balla Gézáéval. Ő az az ember, aki a borkulturálisan ízzé-porrá zúzott Romániában, pláne az e téren különösen lerongyolódott Erdélyben próbál színvonalas dolgokat csinálni. Megalakította Wine Princess nevezetű cégét, és kadarkázik meg egyebezik Arad-Hegyalján, a Ménesi borvidéken. Ménesnek anno nagy volt a híre, és állítólag sokat tudott. Sőt, egy legenda arról regél, a Himnuszban első körben nem Tokaj, hanem Ménes szőlővesszein csepegtették a nektárt. (Egyszer jó lenne Küküllő-menti borokat kóstolni is.)

Egy fecske nem fecske, de valami, főként, ha ilyeneket művel, mint ez a Balla. Sokan sokfélét mondtak már róla, olyat is, hogy a kadarkájánál nincs különb sehol, és olyat is, hogy a kadarkája nem igazi kadarka. Mint vendég három tételt mutatott be ebből a fajtából az ekként nemzetközivé lett versenyen – és egy pinot noirt ráadásnak, arról később –, és elég bőkezűen jutalmaztuk majdnem mindet. Nagy testű, vastagon fűszeres, gyümölcsös, harmonikus borok ezek, a hordós portugízerek után legalábbis feltétlenül. Valószínűleg azok nélkül is. A 2003-as hordóminta kapta a legmagasabb pontszámot, de az sem annyit, mint Jekl Béla azonos évjáratú, rég palackban lévő bora, amelyről esett már szó nálunk, mi több, maga a mester is elmesélte, miket gondol. Ez a Jekl-kadar lenyűgöző volt, vitán felül. Balla elhozta a Kadarisszimának keresztelt "aszút" is, ezzel nem egészen tudtunk mit kezdeni. Érdekes volt ugyan, de bizonytalankodtunk: sok illat, sok édesség, sok zamat, sok test, kevés szesz, kevés sav, valahogy így.

Ki a fene az a Bánfalvi Géza?

Bánfalvi Gézáról azért lenne jó tudni valamit, mert versenybe küldött négy bora közül kettő aranyat, kettő meg nagy aranyat kapott. Nem számoltam ki, de felteszem, hogy a legmagasabb pontátlagot ő hozta. A négyes számú bizottságban két borát, 2004-es és 2003-as pinot noirját értékeltük magasra. (Mások révén barrique-mentes 2004-es kékfranosa aranyhoz, a barrique-olt verzió nagy aranyhoz jutott.)

A villányi pinot-ról persze külön is kell szólni pár szép szót. Az elején megegyeztünk, elfelejtjük a burgundi etalont, és egyszerűen vörösborokat kóstolunk. Sötét és sűrű, hömpölygősen alkoholos, széles dolgok voltak ezek, elsősorban villányiak, és utolsósorban pinot noirok. Van, amikor azt gondolom, nem így kéne. Ezúttal inkább lelkesedtem, és igen finomnak éreztem a legjavát. A két Bánfalvi mellett Bock József 2003-asát, valamint Polgár Zoltán és Balla Géza azonos évjáratú példányát. A három 03-as között nem volt érdemi különbség, ha jól azonosítottam be, Polgáré tetszett mégis a legjobban.

Burgenland

Mások is dolgoztak, és kiosztottak pár nagy aranyat: Bocknak még kettőt – ezzel ő a király –, a Csányi Pincészetnek összesen kettőt, Keller Györgynek dettó, Kemendy László Törley-vezérnek egyet, a Kovács–Gressly Pincének, Kun Dezsőnek és Tiffán Imrének is egyet. Van két nagyon jól ismert név, akiket nem említettem: Tiffán Edéé és Gere Attiláé. Előbbi nem küldött mintát egyáltalán, utóbbi csak egy rozéval versenyzett. Nyilván tudom – mondani is szoktam –, hogy egy borversenyből nem szabad messzemenő következtetéseket levonni. Belülről azonban érdekes volt, természetesen. Már csak emiatt a néhány új név miatt is – akikből aztán vagy lesz valami, vagy nem. És azért utóbb kifejezetten hálás lettem, hogy ebbe a kadarkás-pinot-s bizottságba hajított a sors keze.

Mindenesetre attól is óvakodnék, hogy hirtelen mély értelmű állást foglaljak arról, zsák-e az utca, amelyen a villányiak járnak, amint azt mostanában szubkulturálisan gondolni szokás. Szerintem nem, de ahhoz még idő kell, hogy kiderüljön, Burgenland–Blaufrankischland mellé zárkózik-e úgynevezett mediterrán borvidékünk, stílusában, jellegében, egyebekben – úgy érzem, ez a lehetséges legjobb, voltaképpen kézenfekvő opció –, vagy tényleg elnehezül. Ahhoz, hogy az előbbi forgatókönyv jöjjön be, nyilván sokkal több Bánfalvi Gézára lenne szükség. Népes csapat kell. Hátha.