Ezt a bort lehetetlen lett volna nem szeretnem. Mégis vérig sértődnék, ha valaki azt állítaná, hogy csak azért kortyolgattam olyan áhítattal, mert a koldorcsa számomra mágikus név. Egy ’94-es Col d’Orcia Olmaiának köszönhetem ugyanis Toszkánát és a brunello-rajongást.

Egy palack bor élvezetének nemcsak zsigeri okai vannak. A vakteszt ugyan nagyon tiszteletreméltó intézmény, de sótlan és búvalbaszott barakk volna a borvilág, ha minden élvezet kizárólag a palackozott molekulák és a receptorok kölcsönhatásából adódna. Többnyire azért egy bor történetétét valóban a szenzuális egymásratalálás indítja be. De előfordul, hogy a birtok legendája és a palack megszerzésének kalandos története jócskán megelőzi az ízlelést, és aztán már nem is választható le róla. És ez is szép. Ha nekem valaki lehengerlő érveléssel bebizonyítaná, hogy az, ami annyi élményt szerzett korábban, valójában lőre, amit csupán a sznobériám és a fantáziám cicomázott föl, lehet, hogy hála helyett elhajtanám a vérvörös alkonyatba.

Egy dologban azonban biztos vagyok: amikor azt szeretném, hogy mások is a saját nyelvükön érezzék azt, ami nekem élmény volt, akkor semmi sincs olyan nagy segítségemre, mint a történet. Ha a bort nem is feltétlenül, de a borajánlót a történet juttatja célba. Engem legalábbis a borkalauzok és a kétsoros kóstolási jegyzetek mindig hidegen hagytak.

Nos, a Banditellának számomra komoly története van, ha nem is regényes. Hadd idézem ősblogger-magamat: „2003 szilveszterén szakmai szimpózium keretében sirattuk el az ó-évet, vagyis egy palack kiválóval vakkóstolásban próbáltunk egymás fölé kerekedni. Dzsoni barátom sokkal inkább, mint mások, mert egy palack helyett egy kartonnal állított be. A helyzetkomikumot fokozandó és esélyeit javítandó a kartonba belekevert egy Ch. Latourt 95-ből meg egy olasz valamit. Az olasz valami szarrá vert mindent és mindenkit pedig csak egy CS volt. Egészen pontosan egy 1994-es Olmaia, a romantikus hangzású Col d’Orciatól. Amikor a lepel lehámlott, bámultunk bociszemmel, mondanám se kép, se hang, de volt kép: hordószerűségekből rakott gúla tetején egy ököl, amiből kiáll a hüvelyk- és a mutatóujj, és az egész kompoziszion fölött egy vörös csillag lebegett. Mintha az Addams Family és az Olasz Kommunista Párt borult volna egymás nyakába egy borászat erejéig. A bor azonban isteni volt, hogy egyszer végre pontosan idézzek: „such stuff as dreams are made on”. Rövid googolás után kiderült, hogy a koldorcsa Toszkánában, Montalcinotól délre székel, és a határokon túl azért jóval ismertebb, mint a Varga Pincészet. És amikor leesett a tantusz, hogy az álomprojekt, vagyis hogy egyszer az életben saját bocskorral tapodjam a dűlőket, ahol az Olmaiát bányásszák, akár a soron következő nyáron kivitelezhető, elkezdtem bombázni a drótposta-központjukat, de választ nem kaptam. (…) Így aztán Montalcino az enyém lett, de a koldorcsát nem kaptam meg. És a netes fejtágítás során (majd a helyszínen ezerszeres sűrítésben) azt is megtanultam, hogy Montalcino nem a Cabernet Sauvignon hazája, hanem a Sangiovese Grossoé, amiből a Brunellot hegesztik.” Nos, tavaly megkaptam a koldorcsát is díszcsomagolásban. Írtam a birtoknak, hogy bekukkantanánk, ha otthon vannak, és erre berendelték nekünk a főborászt, aki aztán 2 órán át fáradhatatlanul mosolyogva tömte a buta fejünket, és ennek fele egy vertikális Olmaia- meg egy horizontális Col d’Orcia kóstoló keretében zajlott. A végén libegős járással és üdvözült mosollyal besétáltunk a birtok butikjába és fölvérteztük magunkat a koldorcsátlan hétköznapokra. Ennek a felejthetetlen délutánnak az emléke a Banditella.

A Col d’Orcia a montalcinoi borvidék egyik óriása. A birtok teljes területe 550 ha, és ebből 64 ha tartozik a Brunello DOCG alá (ezzel a harmadik legnagyobb Brunello termelő). 1973 óta a Cinzano család tulajdona, a birtokigazgató gróf Francesco Marone Cinzano. 1999 óta Pablo Härri a főborász, aki 17 évet húzott le a nagy rivális, Castello Banfinál.

A Banditella egy kutyabőr nélküli Brunello. Brunellonak születik, de hamarabb kiveszik a barrikból. Az eredmény egy túlfejlett Rosso di Montalcino, vagy egy gazdaságos Brunello, kinek, hogy tetszik. Maga a név egyébként a dűlőre utal, és egy fiatalabb telepítést takar. A lényeg a lényeg: egy siheder brunellot kapunk csábító áron (12 euro szemben a szokásos 30-40-50 euroval).

Col d’Orcia „Banditella” Rosso di Montalcino 2001
Rubinvörös, tükrös, szép koronával. Extra intenzív, összetéveszthetetlen montalcino-illat. A fő sodor: fenyőtű, grafit, cseresznye, fahéj és puncs. A mellékszólam: szilvalekvár, zöld dió, menta. Kóstolva cseresznye és grafit, egyáltalán nincs benne extrakt édesség. Csiszolt, sima felszínű, lendületes bor kifogástalan arányokkal (talán csak az alkohol lóg ki egy hangyapöcsnyit). Testes, de valahogy másként, mint egy cabernet. A nagyon hosszú lecsengésben cseresznye, cseresznyemag, csipetnyi vanília és bors. Teljesen érett, enyhén érdes tannin (ezt a hazai borokból egyre inkább hiányolom).
Kerek, csiszolt, jó tartású, de egyúttal élveteg bor. Brunellonak talán túl direkt, és a struktúrája is szerényebb, mint a nagyoké. Viszont remek kedvcsináló alkalmi áron. Eddigi praxisomban csont nélkül a legjobb külföldi 15 euro alatt.
7 pont

Talán itthon is kapható valamivel magasabb, mint duplaáron, és a kevésbé sikerült 2000-es évjárat.