Budapest szőlőskertje megint magához ölelte a valamire való borisszát, jöttek a városból éppúgy, mint a távoli falvakból. Így van ez rendjén. A helyiek nagyon magukénak érzik a rendezvényt, mindent megtesznek annak érdekében, hogy a tömeg minél később mámorosodjon meg. Alig akadt valamire való porta, ahol ne árultak volna babgulyást, perecet, kürtőskalácsot, meg kitudja miféle gyomortölteléket. A szervezés jónak volt mondható, az egyetlen komolyabb észrevételem, amit a saját magam kínjából leszűrtem, hogy a tojtojokat nehezen lehetett a nagyobb tereken észrevenni, és számban sem voltak a csúcson.

A borok árazása nagyjából korrektnek volt mondható, viszont nem értem, hogy miért nincs különböző űrmérték a kóstolásra.

Én a következő kategóriákat javasolnám, és ez talán a poharakon is jelölhető volna:

2dl – a mennyiségi harcosoknak, a végső stádiumúaknak
1dl – az elmélyülőknek, kedvelőknek
0,5dl – a bizonytalanoknak
0,3dl – a poháröblítőknek, a művelt alkoholistáknak

Sok borász, ha az ember nem csak inni tér be hozzá, nem kér pénzt azért, ha a delikvens csak ízlelné borát. Akad olyan is, aki viszont nem érti, miért nem kell az egy deci. No comment.

Annak, aki tartalmas beszélgetésekre, borok helyi elemzésére vágyik, korán kell megjelennie, hiszen ebéd után jön az embertömeg, ami igazi vurstlivá varázsolja a települést, ellehetetlenítve az elmélyült párbeszédet emberrel, borral. Így én már reggel 11-kor a Kecskegödörben tobzódtam, igaz meglehetősen dühösen, amiatt, hogy autóval kellett kijönnöm, ráadásul a jól kidolgozott programtervemet is otthon hagytam, pedig jó egy órát agyaltam rajta. Ezek után nem is jegyzeteltem, annyira feldühödtem; amire emlékszem, azt írom most nagyjából le.

Elsőre Sebestyén Csaba tartózkodási helyére estem be, ahol helyi vendéglátója, a Keindl pince 2005-ös sauvignon blanc-ja nyitotta a túrát, és lepett meg igazán, nem az élesztős fajtából való, relatíve érett, jó savú borként. A többi boruk meglehetősen bizonytalan eredetű és érzetű volt. A szekszárdi titán borai közül a rozé volt az, ami igazán elnyerte tetszésemet. Említésre méltó még a Grádus nevű csúcsküvé, ami azonban erősen a végét járja, és tannintartalmával igencsak megkínozta aznap még bejáratlan szájüregemet.

Megnéztem Malatinszky 2004-es cabernet franc-ját, és kellemes meglepetés ért, mert nyersességet, zöldességet vártam az évjáratból (és az eddigi villányi tapasztalatokból) adódóan, de hiába. A bor méltó utódja a 03-asnak, de más karakter, könnyedebb, virgoncabb. Nagyon szép cseresznyés, fűszeres illattal bír, íze sima, tanninja érett, savai kerekek, nagyon hosszan tartják meg a végén szép kesernyébe nyúló bort. (Ahogy hallottam más is kijön a csúcsborával a borvidékről 2004-ben. Talán lehet, hogy elérte a terméskorlátozás szele a déli határt is?)

Következő állomásként a Tamás pince borai mellett találtam magam, ahol a 2003-as hétköznapi olaszrizlingjük mellett, sikerült megkóstolni végre a két évig fahordóban érlelt testvérét is. Jót tett neki az érlelés, krémes struktúrájú lett, a savérzete is jó, igaz sok benne a vanília, a tölgy, de akkor is komoly bor! Pohárba került még a 2003-as év két cabernet franc-ja, az első fajtabor, klasszikus balatoni struktúrával, azaz könnyedség, vékonyka tannin, gyümölcsös, jó sav. A másik verzióba került egy kis cabernet sauvignon, és syrah is, ami kisimította szépen a bort, és hozott bele egy kis pluszt is, és talán korábbi érettséget is. Nagyon tetszett.

Visszaváltva fehérre, Laposáéknál volt egy kis katarzisom, ilyen szépnek még soha nem láttam a Szent Gyögy-hegyi Olaszrizlinget, olyan frissítő (mészre emlékeztető) mineralitással bírt, hogy csuda. A szürkebarát is teljes pompájában ragyogott, széles volt, érett, tropikális, erősen vulkános, és hosszú. Szeressem.

Lefelé a gödör kanyarjából, bepillantva egy pincébe nagy ürességet láttam, de az asztalon álló borospalackokon ismerős címke, Németh Attiláé. Beljebb lépve a Mátra mágusát leptem meg, amint veres Concubináját nyalogatja. A borokra térve a 2004-es chardonnay korrekt, nem a vajas, ropogós iskola stílusában, inkább tömör, de friss citrusos, jó szerkezettel. Jött egy érdekesség, a 2005-ös tramini, irtó magas alkohollal, nekem nagyon tetszett jó szerkezete, mély érettsége, kesernyés rózsába hajló utóíze. Nem populáris műfaj, nem úgy, mint a 2003-as sárga muskotály. Ami egy igazi csodabor, olyan szépen sikerült megőrizni a gyümölcsösségét, a savát, mindezt harmonikus cukorral, fantasztikusan szép kesernyével. Erősen ajánlott bor!

Dorogi István nem a legismertebb tokaji termelő, de komoly ígéret. A 2004-es kövérszőlőt ajánlotta, és micsoda élmény volt! Mint tudjuk, a fajta nem az a fineszbajnok, leginkább biztos cukorgyűjtéséért preferálják. Eddig amit kóstoltam a fajtából, nem győzött meg létjogosultságáról, hogy tisztán készüljön bor belőle, mind lomha volt, savhiányos, mazsolaborszerű, egysíkú. Erről a borról az rémlett, hogy fadomináns volt, és fura fűszerességgel bírt. Most meg! Szinte muskotályos parfümösséggel nyitott (cselre gyanakodtam), fahéjjal karöltve, meg körtével. Ízében a sav, mint egy üveggolyó szopogatásának érzése, mindezt gazdag gyümölcsösséggel, hosszan lecsengve. A hűvös évjáratok nyertese lehet a fajta, és ez itt konkrétan a nap egyik legszebb bora volt. Az Avantgarde botrytys-re már nem is tudtam teljesen koncentrálni, csak annyi rémlik, hogy még fiatal.

Ez az etap, kb. 5 órába telt.

A körpincéhez átnyomulva Kreinbacherék borait ízleltem elsőként. A Barát-szikla most jó formában volt, sok a fa, de mögötte van anyag. A Taposó-kút viszont szálkásabb, rendezetlenebb, savai élénkebbek, de nem állt még össze a bor. Az Öreg tőkék bora most is kellően tartalmas, csiszolt, jó bor.

A következő nagy felfedezésem a révkomáromi Strekov pince egyik bora, egészen pontosan egy vadélesztős zöldveltelínié, ami visszafogott terheléssel termett. Olyan gazdag, vastag, tiszta, gyümölcsös bort adott, hogy a sógoroknál termő acélos, rideg fajtatársát nem is tudom emellé emelni fejben. Ez sokkal komolyabb.

Szerencsém volt még Demeter Zoltán 2003-as aszújához. Nehezen kifejthető az, amit a bor nyújt. Napokig lehet elemezgetni mélységét, szélességét. Pazar zárásként szolgált.

S akkor a végére pár szó még, elsőként a szervezőknek: mi a fenéért nem működött a hivatalos pótsofőrszolgálat? Este 10-kor még kicsengett, 11-re már kikapcsolták a számot, jól megszívatva az autós népet.

Egyébként jó kis rendezvény ez, akár magányosan (hamar társra lel a borissza ilyen közegben), akár haverilag. Kaját érdemes otthonról hozni, vagy sok pénzt, mert nem olcsó. Komolyabb eszmecserére nem alkalmas a dolog, de a végeken, kevésbé felkapott termelőkkel akár órákat is lehet csevegni.

Egy fájdalmas dologra muszáj még fölhívni a figyelmet: a helyi élelmesebbje feltalálta a tokaji háztáji konkurenciáját, a mazsibort. Ami igazi alkopop. A recept egyszerű: akármilyen szar borhoz végy fél kiló drága görög mazsolát, meg ha nem elég édes akkor ...". Az eredmény frenetikus, a fiatal kezdők poharainak többségében ez édesítette az életet. A legmókásabb az volt, amikor az egyik tokaji borászlánynak kínálta egy tini. Vessünk ennek gyorsan véget, akad bőven jó bor helyben, csiszolgassák inkább azt!