Egy forró nyári hétvégén hirtelen felindulásból kis kaliberű borhűtőm két toszkán kincsét is feláldoztam. Az egyik szerepelt a brit Decanter „A világ 50 legjobb vétele” listáján. A másik Tullio Scrivani barátom kedvenc birtokának második bora, a Montevertine.

Minél többet kóstol az ember, annál többet csalódik mások ajánlásaiban, de sokszor nincs más út: a címke vagy a fej vagy írás alapú döntésnél talán Parker vagy James Suckling is jobb. Igaz, a Selvapianát nem azért vettem meg, mert az eredeti Decanter ajánlotta - Sienában összeakadtam egy borkereskedővel, aki az elhivatottság bélyegével a homlokán angyali türelemmel válaszolt az innen-onnan fölcsipegetett félműveltségemet tükröző kérdésekre, és sorra beszélt le a fölpontozott borokról, autentikus helyieket ajánlva helyettük.

Lehet, hogy a „nem éri meg” szófordulat valójában zseniális kereskedői trükk, de én bedőltem neki. (Igazából akkor fogadott a bizalmába, amikor szóba hoztam a helyi bormitológia két főistenét: az egyik dr. Carlo Ferrini, a körzeti michel rolland, a sátán helytartója, a másik pedig Giulio Gambelli, az isteni világrend agg őre, minden toszkán borászok atyamestere. Ferrini sokszoros „év borásza”, aki bordói ideáljaival és technológiai igényességével alapvetően megváltoztatta a toszkán borpalettát. Kézjegye a külföldi fajták (mértékletes) alkalmazása, az erős új fahordós jegyek és a magas extrakt. Nevének hallatán a legtöbb toszkán borértő keresztet vet, aztán árad belőlük a malícia. A legtöbbször azt olvassák a fejére, hogy minden bora egyforma, származzék bár Szicíliából vagy Radda in Chiantiból. Nos, mi az egyik főhadiszállásán, a Fonterutolinál végigkóstoltuk a szortimentet, és bár egyetlen bora sem teszett igazán, egyformának nem voltak egyformák (némelyikük itthon is kapható). Néhány borászat, ahol Ferrini besegít: Castello di Brolio, Brancaia, Sette Ponti, Tenuta del Terriccio, Poliziano, Casanova di Neri és Talenti.

Maestro Giulio Gambellit általában „kóstolómesterként” emlegetik, mert mint mondja: „Én csak líceumba jártam, nem vagyok képzett borász.” A 86 éves Gambelli egyrészt a legelismertebb "száj" Olaszországban, másrészt a kézmíves, terroircentrikus, hagyományőrző borászkodás védőszentje. Az ő szolgálataival jóval kevesebb borászat dicsekedhet (Poggio di Sotto - lírai megemlékezés a Vinographyn -, Valdicava, Case Basse és a Montevertine.)

Selvapiana Chianti Rufina 2003

Miután a Selvapianát megkóstoltuk, újra megnéztem, miért is került be az eD 50 legjobbjába. A dicsérő szavakat Andrew Jefford írta, aki szereti a chiantikat, és vélhetően ért is hozzájuk. Szerinte ez a bor „tiszta, őszinte, üdítő és ugyanakkor rejtélyesen sokatmondó”. Szép szavak. Mi azonban ezt a leírást ikerkóstolónk végén inkább a Montevertinéhez társítottuk volna.

Bár a Rufina a Chianti vidék afféle peremkerülete, a régió borait már III. Cosimo Medici idején is magasan jegyezték. Aztán hányattatások és hullámvölgyek után a kilencvenes évek chiantifeltámadása óta újra. A nemzetközileg legismertebb Chianti Rufina talán a Frescobaldi birtok dűlőszelektált Montesodija, de a helyi borbarátok a Selvapiana Bucerchialéra esküsznek. Mi beértük a tízeurós kistestvérrel.

Sötét szín. Hamisítatlan szalmaillat - nem szaros-hugyos istálló, hanem finom, napszárította szalma. Aztán ahogy nyílik, cseresznye, cigánymeggy, föld, grafit és faeper. Kóstolva is faeper, némi grillezetthús-beütéssel. Jó savak, kis alkoholtúltengés, szemcsés, érett tannin, a korty végén és a lecsengésben csipetnyi kesernye. Erős közepes test, simogató textúra.

Őszinte, kőkemény sangiovese, tipikus chianti. Nem behízelgő, de a chianti ritkán az (ha mégis, akkor a globalizáció beletette a szőrös lábát). Egy jó flekken mellett érzi magát elemében, és akkor alaposan rápirít az édeskés, kozmetikázott borokra. (A közelmúltban régi kedvencemmel, a Bock Syrah-val jártunk így. Hiába, sav nélkül nem megy.) 7 pont. Tényleg jó vétel. (Bécsben is beszerezhető.)

Montevertine 2002

A Montevertine a konzervatív forradalmár a Chianti vidéken. Úgy lettek underground, hogy következetesen nem csináltak semmit, míg körülöttük tótágast állt a világ. Ahogy a szórólapjukon büszkén írják: "Borkészítési eljárásunk mélységesen hagyományos, és az első évjárat óta semmit nem változtattunk." Sergio Manetti 1967-ben vette meg a birtokot hétvégi nyaralónak. Ültetett 2 hektár szőlőt, és hobbiból készített néhány hektoliter bort. Az 1971-es első évjárat azonban másoknak is tetszett, és rövidesen a szórakozásból hivatás lett. Manettinek kezdettől nem fűlt a foga ahhoz, hogy szeretett sangioveséjét fehér szőlőkkel hígítsa, márpedig erre lett volna szükség, hogy megfeleljen az akkori chianti-előírásoknak.

Így aztán a Pergole Torte lett az első "szupertoszkán", noha helyesebb volna hard core chiantinak nevezni. A szupertoszkán azóta a nemzetközi fajtákkal tuningolt és jobbára a nemzetközi ízlésre hangolt borok elnevezése lett, márpedig ez az irányzat homlokegyenest ellenkezik a Montevertine törekvéseivel. Náluk egyetlen nemzetközi fajta sincs, és a 13 hektár terület kilenctizedén sangiovese terem. A chianti-előírások időközben a Montevertine-recept irányába fordultak, vagyis már nem megengedett a fehér szőlő, viszont engedélyezett a házasítatlan sangiovese. De a Montevertine most már jól érzi magát a tájbor bőrében.

A nyáron fölkerestük a birtokot, és a tárlatvezetés közben beavatást nyertünk a toszkán kézmíves filozófiába (a kép jobboldalán az ifjú Martino látható, aki 2000-ben elhunyt apjától átvette a birtok irányítását), ami gyakorlatilag a beavatkozás minimumával azonos. A 2002-es kedvezőtlen időjárás miatt nem készítették el a csúcsbort, a Pergole Tortét, és miután a termés 40 százalékát kidobták, a legjobb alapanyag a második borba, a Montevertinébe került. Így az, ha lehet, még szebb lett, mint 2001-ben. A helyszínen 18 euroért vettük, és két alkoholista kolléga nemrég már megkóstolta.

Egészen halovány, áttetsző. Finoman csiszolt ékszer. Egyensúly és elegancia. Nem húz, nem éget. Tiszta és gyümölcsös. Illatában málna, cseresznye, puncs és dohány. Rendíthetetlen szerkezet (három napon át állt, mint a cövek). Azon borok közé tartozik, amelyek után az ember nem érti, mások miért nem így dolgoznak. Nem tolakodik, nem brusztol, mégis ellenállhatatlan. Hogy is mondta Andrew Jefford: „Tiszta, őszinte, üdítő és ugyanakkor rejtélyesen sokatmondó”.

A hasonló terroirborokkal gyakran az a gondom, hogy szeretném az élményt másokkal is megosztani, de félek, nem értékelnék. A Montevertine esetében nincs mitől félni. Egyszerűen finom és hibátlan. (De sicher, ami sicher, a második palackot is kettesben fogjuk meginni.) Ha ennyire szép, akkor vajon miért nem lett belőle Pergole Torte? Talán nem elég koncentrált, nem elég komplex? Fogalmam sincs. De nagyon szeretném megtudni. (Tannin kolléga, figyelsz?!) 8 pont.

Néhány műszaki adat: 25 nap cementkádas maceráció; 18 hónap érlelés szlavóniai tölgyfa hordókban (5,5, ill. 18 hl), aztán 6 hónap allier-i barrikban, végül 6 hónap palackban; alkohol: 12,9%; cukormentes extrakt: 26,10g/l; -pH: 3,32; sav: 5,20g/l; maradék cukor: 1,3g/l.