Kedvet kaptam én is a páros kóstoláshoz, amit AM kolléga honosított meg minálunk, igen helyesen. Több idő jut egy-egy borra, el lehet mélyedni bennük, kibontani apró, ám fontos nüanszokat, nem szalagmunka, mint a vakkóstolás. Ha már így alakult és belevágtam, gonosz, kozmopolita-imperialista fajtát választottam. A chardonnay nagymenő volt nálunk is, ám mára mostoha gyermekké lett szegény. Jogosan-e? Első körben ezek jönnek: Jásdi István Nagykúti Chardonnay 2004, St. Andrea Kovászó Chardonnay 2003.

A 90-es évek közepén boldog-boldogtalan vállvetve igyekezett tisztes haszonra szert tenni a barrique-ban érlelt-erjesztett chardonnay révén. Megénekeltem a jelenséget már alaposan, és azt sem hallgattam el ezenközben, hogy legszebb borélményeim közt tartom számon a Gál Tibor-céhák egyes évjáratait. Azóta sok víz lefolyt, és bár manapság kevesebben próbálnak dicsőségre vergődni éppen e fajta által, a belőle készült borok cseppet sem lettek rosszabbak – sőt –, mint tíz esztendővel ezelőtt. Akárhogy is, utánanézek apránként, milyen a helyzet chardonnay-fronton ez idő szerint.

Jásdi István Nagykúti Chardonnay 2004

A legnagyobb merészséggel sem állíthatni, hogy az üzletember-diplomatából lett csopaki borosgazda szortimentjében ez a legfontosabb fajta. A rizling vagy a szürke szerepéhez nem mérhető a chardonnay-é, jó bort csinálni viszont lehet belőle. Egyelőre talán nagyobb biztonsággal, mint az autentik versenyzőkből. Mert míg úgy tűnik, Jásdi Istvánnak ígéretes kísérletei ellenére sem sikerült még igazán stílusos olaszrizlinggel előhozakodnia – nem a Berekhátiról beszélek, az nincs piacon, és még nem kóstoltam, meg nem is a sima csopakiról, amely általában remek –, addig a chardonnay önfajtájára jellemző módon nála is megbízhatóan magas színvonalat hoz. (A 2004-es lőczedombi szürkebarát nála is különb, de nem tárgya ennek az elmélkedésnek.)

Halovány szalmaszín, bár az látszik, megjárhatta a hordót, sötétebb, mint egy reduktív gyorsbor. Ha a színén látszik, az illatán érződik: a chardonnay-tipikus bakszagon és a gyümölcsökön – körte és alma – túl a hordó vaníliája domborodik. Ez együtt kellemes és vonzó, kortyolásra csábít. Kellemes azután is, gyümölcsös és vajas kicsit, halvány mineralitással, közepesen tisztességes testtel, nem éppen savdomináns struktúrával. Nem túl sok benne semmi sem, alkohol, szárazság, lecsengés rendben. Nem ismételhetetlen élmény, de hiányérzetet sem hagy. 6 pont alulról.

St. Andrea Kovászó Chardonnay 2003

Mintha Lőrincz György maradt volna a mi hazánkban az egyetlen, aki továbbra is úgy látja, chardonnay-ból helyes csúcsbort készíteni fehérben. Ennek az ideának az eredményeként születtek meg – először a 2003-as évjáratban – a dűlőszelektált versenyzők, a Sziráki és a Kovászó. Előbbi nem volt nagy szám, hiába használta kifinomultan a kitűnő hordót a mester, ez a komplexitást mutatni képtelen alapanyagot csak ideig-óráig tette izgalmassá. Bontás után sziporkázott a bor, egy óra elteltével már nem annyira. A Kovászó ellenben nagy dobásnak találtatott, már fiatal korában is, legfeljebb azok nem rajongták, akik olthatatlanul haragszanak a fára. Panelszekrényemből rég elfogyott, úgyhogy azt, milyen most, szerb atyafinknak köszönhetően vizsgálhattam meg, maradt nála egy szerényebb készlet, amelyet egy palack erejéig tovább csappantottam pár hónapja. Mígnem elérkezett az igazság pillanata.

Szép aranysárga, csillogóan, tükrösen tiszta. Illatában mély érettség, fával, mineralitással, aszalt gyümölcsökkel, komplexitással. Nagyon szép, akár egy jófajta burgundi. Szájban megint izgalmak, jelentékeny test, összerendeződött jegyek, harmadlagosnak nevezhető zamatok. Gyümölcsök is vannak még, és méz meg dió is. Egyben minden. Szépen érett bor. Vagyis annak mutatkozik, addig, amíg fel nem tűnik, hogy a savak árnyalatnyit külön vannak mégis. Kibiccennek valahogy a harmóniából, s bár a legkevésbé sem kócosak és harciasak – hiszen 2003-ból származnak –, mégis zavarkodnak. Kár. Kis híján azt mondtam, az eddigi legjobb magyar chardonnay. Így mindössze 6 pont, felülről.