Nemrég cabernet-k ürügyén merengtem arról, milyen hülyeség ABC-zni [l anything but chardonnay/cabernet – bármit, csak ne chardonnay-t/cabernet-t; a két vezető világfajta nyomulását megelégelt borbrátok jelszószerű sikolya]. Ugyanez az állás a chardonnay tárgyában, amelyet még inkább félretettünk az elmúlt néhány évben. Pedig ez a fajta is többet érdemel.

Ha vörösben a cabernet sauvignon, fehérben a chardonnay volt az a bor, amellyel – sokakhoz hasonlóan – magam is elindultam a többé-kevésbé művelt alkoholizmus felé vezető úton. Az első chardonnay-élmény Szőke Mátyás munkáihoz fűződik: jó pár palackkal gurítottunk le V. Proffal az Undergroundban az üde, citromos illatú, frissen finom 95-ösből. Aztán Gál Tibor barrique-olt remeke következett, amelyet egy hosszú pillanatig nem értettünk. Első nekifutásra nem tudtuk hová tenni a fát, de hamar megszoktuk, aztán az újabb évjáratokban kevesbé is dominált az új hordó.

Ebből is látszik, a chardonnay nem véletlenül a legnépszerűbb fajta a világon. Hanem történetesen azért, mert mindent tud. A chardonnay-nak kevésbé karakteres a karaktere, mint mondjuk a rizlingnek, ezért könnyen formálható. Képes tökéletesen tükrözni a terroirt, de pláne képes arra, hogy pontosan olyan bort adjon, amilyet a borász szeretne. Ha kell, illatos és karcsú, ha kell, súlyos, testes, minerális és tekintélyes. Reduktív változatban lehet jó savú és sziporkázóan könnyed, de elbírja az új fát is, és nem bánja, ha bontják az almasavát. Az előbbit szerencsésebb meginni egy-két éven belül, a jobb burgundiak akár fél évszázadon át is életben maradhatnak. Aztán bár többnyire száraz bor készül belőle, elvetemültebb helyeken édessé is érhet, olykor saját erejéből, máskor a készítője által birtokolt-alkalmazott technikák jóvoltából.

Nagy testű, élénk, elegáns, izgalmas borok ezek, sok gyümölccsel, határozott mineralitással, komplexitással

A chardonnay Bourgogne, a Cote d'Or majdhogynem egyetlen fehér fajtája – itt-ott van némi Aligoté, ám szerepe marginális –, és ekként a legjobb dűlőkben a világ esetleg legjobb, de okvetlenül legdrágább száraz fehérborait adja. Magam nem vagyok abban a helyzetben, hogy a Le Montrachet-ről vagy a Corton-Charlemagne-ról áradozzam, mert háromszáz dollárom még sosem akadt egy palacknyi csodára. Puligny-Montrachet-t, Meursault-t, Chablis Grand Cru-t viszont már kóstoltam: nagy testű, élénk, elegáns és izgalmas borok ezek, sok gyümölccsel és nagyon határozott mineralitással, rengeteg komplexitással, mintaszerű koncentrációval. Amikor először kóstoltam a 2000-es Úrágya furmintot, arra mondtam: nahát, egy perfekt burgundi! Valahogy így kell elképzelni – csak fordítva.

Bourgogne-ban négy kategória van, a piramis csúcsán az összesen harminc-egynéhány Grand Cru virít, Premier Cru-ből pedig több mint ötszázhatvan van. Aztán azok a dűlők következnek, amelyek a települések nevét viselhetik, legalul pedig a Bourgogne név használatára jogosult területek találhatók. Mellesleg éppen a minap kóstoltunk egy Bortársaság-bemutatón egy sima 2003-as Bourgogne-t a Domaine Tollot-Beaut-tól, és több nyelven beszélt az is. Chablis-ban hasonló a rendszer, csak ott a hét Grand Cru, valamint a Premier Cru-k alatt a Chablis, majd a Petit Chablis jön. Eligazodni elsőre nem feltétlenül könnyű – szívnak is a franciák emiatt, mert a fogyasztók sokasága nem tanulni akar, hanem inni valami jót –, viszont kis erőfeszítés árán elsajátítható az amúgy kristálytiszta szisztéma.

A klasszisoknál a határ az úgynevezett csillagos ég

Persze nemcsak a franciabor-buzi ínyencek fordulnak ma a chardonnay-hoz, hanem sokan mások is, beleértve a szinglik hordáit – vö.: Bridget Jones naplója –, a yuppie-k tömegeit és a kólakultúrát elunt fiatalok regimentjét. Magyarországon ez nem egészen így néz ki, mert nekünk van irsai olivérünk is, ám a nagyvilágban feltétlenül. A világpiacra ömlik a chard Kaliforniából, Ausztráliából és Chiléből, öt-tíz dollárért már tartalmas tételek kaphatók, barrique-ízzel – nemritkán a legkevésbé sem a hordónak, hanem a csipsznek köszönhető a vanília –, gyümölcshegyekkel, árnyalatnyi édességgel, csússzon jobban. Az igazsághoz tartozik, hogy az Újvilágban bőven készülnek a legjobb franciákkal is versenyképes példányok, kitűnő áron, akár olyan óriásoktól is, mint az ausztrál Penfolds, vagy presztízspincészetektől, mint a chilei Casa Lapostolle vagy a kaliforniai Acacia.

Mindeközben van két új – már amennyire új – irány is. Az egyik hívei egyre hangsúlyozottabban térnek vissza a fától a szőlőhöz, ráírják a palackokra, hogy unwooded, olcsóbban adják, így hódítják a népet. A másik jelenség az ABC, amelynek hangadói mindent szívesebben innának, mint a két fő fajta borait, mondván, unalmasak és egyformák ezek egy szálig, pokolba velük. Szerintem ezen is túllépünk lassan, hiszen a chardonnay-k bőven kínálhatnak izgalmat és egyediséget is, más kérdés, hogy míg egy abszolút remek rizlinghez vagy – hadd beszéljek haza – furminthoz tíz euróért simán hozzá lehet jutni, a jó burgundik általában kétszer ennyinél kezdődnek, míg a klasszisoknál a határ az úgynevezett csillagos ég.

Mintha kevésbé remélnének mindent a hordótól, és jobban bíznának a gyümölcsben

De mi a helyzet szűkebb pátriárkánkban? Az a privát benyomásom, hogy mi már azt megelőzően eljutottunk az ABC-hez, hogy a chardonnay kultusza kialakult volna. Néhány éve háttérbe szorult a fajta, azzal együtt is, hogy jó sok hektáron termesztik. Az utóbbi időben azonban senki sem robbantott vele. Újabb kultuszok részint a tokaji furmintok, részint más hazaiak, olaszrizlingek, szürkebarátok körül alakultak ki. Nincsen ezzel semmi baj, de egészen megfeledkezni a chardonnay-ról sem kéne.

Amelyről itthon is bizonyítják a mesterek, milyen sokféle. A Nyakas Pince vagy a Hilltop Neszmély fajélesztővel gondozott példányai üdék, gyümölcsösek és virágosak, gyakran a sauvignon blanc-ra emlékeztetnek. A fás iskola művelői többen vannak, de újabb évjáratú chardonnay-ikban dicséretes módon mintha kevésbé remélnének mindent a hordótól, és jobban bíznának a gyümölcsben. Kár, hogy még mindig nem eléggé. Ehhez képest is pozitív élmény Légli Ottó 2003-as Landordja, likőrös mélységeivel, valamint Lőrincz György azonos évjáratú Kovászója, a barrique felett nagy erőfeszítések árán győző mineralitásával. Készítenek értékelhetőt sokan mások is: Villányban a Vylyan és Malatinszky, Egerben stabilan a Gál Tibor és nagy reményekkel a Gróf Buttler, a Balaton környékén Jásdi és Figula, továbbá a Pannonhalmi Apátság, Tóth Kereklevelű Sándor, Fekete Béla. Etyeken a Kúria. Meg sokan mások. Tanulni is van még mit, nyilván. Mondjuk, kifinomultságot. De hát megjön az is – előbb vagy utóbb.