Szabad-e a terroirt nem szeretni? Lehet-e a jó rossz? A becsület mindennél többet ér? Néhány mélyértelmű bölcseleti kérdés, amelyet két kékfrankos vetett föl. (Válasszal nem tudok szolgálni.)

Weninger Kékfrankos 2004

A 2003-as Weninger-kékfrankos engem majdnem taccsra tett. Szó szerint és metaforikusan is. A kékfrankosnak Weningerék foglaltak helyet a szívem csücskében, így amikor a kiválónak gondolt 2003-as listára került, előzetes kontroll nélkül rendeltem belőle, aztán estem pofára egyszer, kétszer, háromszor, négyszer, ötször (a hatodikat álnokul elajándékoztam). A hasalás kétszer barátok előtt történt, és bizony a házigazda igencsak zokon veszi, ha a vendégek értékelése beszorul a "fúj, lefolyóba vele!" és a "meg lehet inni, ha muszáj" közé. Végül kipróbáltam a Monarchia-féle "Barrel Selection"-t is, az mégiscsak hordónként volt válogatva, de az eredmény ugyanaz maradt. Aztán hallottam, hogy nagy változások voltak Balfon, emberek mentek, emberek jöttek, fordított ozmózis ment, lóeke és biodinamika jön. Így a gyakorlati csalódást lassanként elhalványította a hipotetikus rokonszenv.

Az illat az előző évjáratot idézi, ami eleve rossz ómen. De az én orrom is sokat edződött, talán iskolázódott is valamennyit. Úgy látszik, nem eleget. Szóval a nyitány silóval keveredő mineralitás, ami a legelszántabbak kivételével, bárkit meghátrálásra kényszerítene. Úgy fél óra után megállapodott: markánsan fűszeres, minerális, amiben babérlevelet és narancshéjat is felfedeztünk. Az illat karakteres is, érdekes is, de semmi esetre sem vonzó. Kóstolva ásványos, némi cseresznyével és egy kis ibolyás stichhel. A korty végén kesernye. Karcos savak, sima tannin. Közepesen hosszú utóíz.

Jól elkészített bor, de kétlem, hogy bele lehetne szeretni. Ha ez a Spern Steiner terroir, akkor én a faggatásban már nem mennék mélyebbre. Viszont három napon át stabilan tartotta magát. 5 pont (cca. 1900 Ft).

Tóth István Egedhegyi Kékfrankos 2000

Tóth István a szívügyem. Csite barátom hívta föl rá a figyelmemet boresztétikai eszmélésem kezdetén. Egyszer meg is látogattam a Maestrót a viadukt alatti tufapincéjében. Azóta többször írtam róla, és a borait egyre jobban szeretem, őt tisztelem. Számomra afféle kis magyar csoda, amelyet nem értek, nem tudok hová tenni. Ha nagy magyar befektető volnék, őt támogatnám, ha nagy magyar pincészet, őt kérném fel tanácsadónak.

Ez a kékfrankos saját véleménye szerint is a pince dísze. És a magyar kékfrankos-történelem egyik mérföldköve, szerintem. Ilyen nagynak csak a Takler "Noir Gold" tűnik, de az a kékfrankosjegyeket csak vonakodva hozza. Ez nagy is és kékfrankos is. (Egy fontos figyelmeztetés: a közelmúltban metrós akcióba került széria valószínűleg nem megfelelően volt tárolva, ezért nincs olyan jó formában, mint az alábbiakban ismertetett "pinceeredeti".)

Intenzív illatában eleinte bőrtáska, grafit, köménymag, aztán később fekete olívabogyó, kevésbé hangsúlyosan mézeskalács, tejkaramella  és túlérett cseresznye. Meglepően robusztus, húsos bor. Az egész szájat betölti. Jó savak, viszonylag komoly tanninok. Tiszteletet parancsoló struktúra. Nagyon hosszú lecsengés. Szép.

Ebben az árkategóriában meghökkentően nagy bor (1200-2000). Hasonló minoséget csak a kétszer-háromszor ilyen drága "presztízs" kékfrankosok nyújtanak. Őszintén szólva fogalmam sincs, mi lehet a titka. Az odafigyelés, a tisztesség, a Nagyeged, az öreg tőkék? Ha nem lett volna az utolsó három palackból egy dugós és egy másik kissé fülledt (a két metrós beszerzés), akkor egy ponttal több, így konzervatív 6 pont. (Legalább kellemes meglepetés éri azt, aki tökéletes palackkal találkozik.)