Bussay László háziorvos-szőlősgazda egészen egyedi jelenség, akiről sokan sokfélét elmondtak már. Amikor először olvastam róla, azt hittem, valami romantikus és patetikus Jókai-hős ő. Mert hát azt nem mondta senki, hogy társaságában milyen remekül lehet hangulatba jönni borkóstolás közben. Márpedig a mámor hozzátartozik a bor élvezetéhez, aki mást mond, hazudik, kizárólag köpőkbe köpködve keresni a hibákat – aminek dettó helye van, amikor helye van – szimpla hülyeség. Persze a lényeg mégis maga a bor, amely ha a Csörnyeföld környéki dűlőkből származik, akkor csakis jó vagy nagyon jó lehet, rossz sohasem.
Legfeljebb néha idő kell neki. A jó magyar fehérbort pontosan olyannak képzelem el, amilyenek a Bussay-félék. Gyümöcsösek, minerálisak és egyediek, és akkor állnak össze igazán, amikor a szüret és a kóstolás közben legalább két, sőt lehetőleg több esztendő eltelt. Viszont tartósak nagyon. Egyszer volt szerencsém szert tenni néhány Bussay-palackra a 90-es évek második feléből, amelyeknek másfél-két évvel ezelőtt – még az Alkoholista előtti időkben – néztem a fenekükre, és hibátlan, érett, dinamikus volt valamennyi. Mai mércémet és emlékeimet összevetve úgy gondolom, hat-hét ponttal szórhattam volna meg őket.
A Bussay doktor iránti érdeklődés amúgy az évezred legelején pörgött föl és tetőzött, a termőhely-fanatikusok azóta újabb nevek felé fordultak, ám a mester ettől függetlenül dolgozik rendületlen, és évről évre leteszi az asztalra munkásságának izgalmas gyümölcseit. Tíz éve még negyed hektáros területe tíz hektárra gyarapodott, szép sűrű telepítéseknek köszönhetően. A Bussay-szüret mindig késői, aminek hol száraz, hol édes borok lesznek a következményei.
Ahogyan a fentiek szerint is illendő, ezúttal nem frissen palackozott valami, hanem egy panelérlelt olaszrizling forgott fenn a terítéken. 2003-ban ez és a tramini is édes lett. Ez tetszik jobban. Gyönyörű, tükrös, tiszta, mélysárga szín. Komplex, erőteljes illat. Sokféle gyümölcs, barack és körte, társaságom egyik jó orrú tagja sütőtököt is felfedezni vélt, virágosság és mineralitás. És az a szép, palackbukés jelleg, amelyet annyira szeretek. Szájba' vastag és gazdag, sűrű és élénk, a szesze csupán 12-es. A savgyilkos évjárat ellenére ebben elegendő acid maradt ahhoz, hogy egyensúlyban tartsa. Botritiszt nem éreztem, csak egészséges édességet, meg azt, hogy nem lógott ki és nem is hiányzott belőle a világon semmi. Ezt magyarul harmóniának nevezzük. A lecsengése gyümöcsösen-ásványosan hosszú. Hiába édes, inni is jó, elfogyott, mint a pinty. 7 pont.
Utolsó kommentek