Kreinbacher Józsefék felforgatták Somlót úgy, ahogy van, de ahhoz, hogy igazán meggyőzőnek lássuk, el kell menni és meg kell nézni, mit hogyan csináltak, csinálnak. Eddigi boraik ugyanis bár jók, még nem adják vissza a nagyon is nagyra törő elképzeléseket. 2003-ban, az első évjáratban az volt a gond, hogy elégtek a savak, 2004-ben meg az, hogy sok lett belőlük.

Nem tudom, ki miként van vele, de én úgy, hogy ha teraszokat vagy kő támfalakat látok szőlőhegyen, elérzékenyülök. Nincs szebb, mint egy ilyen domboldal. Ennélfogva Wachaun végigautózni permanens gyönyörűség, a Bartha Károly által Hegyalján eltelepített Királyra pillantást vetni dettó. S a Kreinbacher-féle dűlőkbe felcaplatni nemkülönben. A Németországban megvastagodott szombathelyi építési vállalkozó sok pénzt költött a húsz-egynéhány hektárra és arra, ami hozzá tartozik, és sokat is akar kihozni belőle. Itt jegyzem meg gyorsan, ahhoz, hogy maga a bor milyen, tudomásom szerint nem sok köze van: a birtokot Baráth Sándor vezeti, Bodorkós Norbert marketingel és kommunikál, Császár Attila meg szőlőben-pincében dolgozik.

A cél tehát az, hogy a Somló és az ország legjobb fehérborait készítsék – nem kizárólagosan, hanem mások mellett –, amihez fantasztikus telepítéseket végeztek, alkalmas borászatot építettek, majd hozzáláttak. A 2003-as volt az első évjáratuk, amellyel piacra jutottak, ám a berobbanás elmaradt. Az az évi őrült módon forró nyár és ősz miatt vastag, fahangsúlyos – ebbe az is belejátszott, hogy nem éppen olyan hordókat kaptak, amilyeneket rendeltek – és szerény savú fehéreket prezentáltak, amelyeket szerettünk ugyan, de nem rajongtunk értük.

Aztán jött 2004, 2003 perfekt ellentéte. Egy újabb tökéletlen esztendő. Amikor néhány hónapos korában hordóból végigkóstoltam a szortimentet, nem úgy tunt, mintha az elképesztően verekedős acidokat könnyedén konszolidálni tudhatnák. Végül mégis tudták. Aztán megcsinálták azt, amit Magyarországon nem szokás: megfelezték az árakat. Egyúttal létrehozták második névnek a Szent Ilona Borházat, azzal, hogy az ő mércéjükkel mérve átlagos minőségeket ezzel a jelöléssel – olcsóbban – tehessék a fogyasztók elé. Korrekt.

2004-ből végül három bor készült – illetve került forgalomba –, kettő Szent Ilona-, egy Kreinbacher-címkével. Utóbbi, az Öreg Tőkék Bora volt 2003-ból a legolcsóbb és legkevésbé izgalmas, 2004-ben viszont a legdrágább és legérdekesebb lett.

A három tételt nem indokolt külön-külön elemezni, annyira egyértelmű, hogy egy helyen és egy iskola szerint készültek. Mindegyik kifinomult, jó testű, arányos szerkezetű, derekas savú, gyümölcsös-minerális példány. Legfeljebb a hangsúlyok kerültek máshová. A Taposó-Kút küvé – sokfajtás vegyes ültetvényük borát olaszrizlinggel házasították – a legkevésbé ásványos, viszont barackos, gömbölyű és meleg karakterű. A Barát-Szikla – vegyes, plusz kevés furmint – egy fokkal komplexebb, mindenekelőtt határozott mineráliáinak köszönhetően. Az Öreg Tőkék Bora – presztízsküvé olaszból, hársból, furmintból, muskotályból – mindkettő fölé magasodik. Kellemesen vegetális-minerális, gyümölcsössége is szép, már-már haraphatóan zamatos, közepes testű, magas, rendezett savszerkezetű, tömör bor. Nagyon jó. Első körben mindhárom lecsengésében éreztem kesernyésséget, ez idővel elmúlt. Néhány óra után a vaníliásságot találtam soknak, de ez a jelenség is ideiglenesnek bizonyult.

Napokkal később, 15-16 fokosan kóstoltam őket újra, és – ahogy echte somlaiakhoz illik – különbek voltak, mint új korukban és hidegen. Nyíltak, finomak, izgalmasak, lendületesek. A pontozásos játékot nehéz lejátszani velük. Egy-egy egységnyi differencia van közöttük, viszont a Taposó-Kút nálam többet ér, mint négy, az Öreg Tőkék Bora meg kevesebbet, mint hét. Egye fene: Taposó-Kút 5 pont alulról, Barát-Szikla 5 pont felülről, Öreg Tőkék Bora gömbölyű 6 pont. És nagyon várom a 2005-ös, de még inkább a 2006-os Kreinbacher-évjáratot.