Önéletrajzi elemekben bővelkedve gyorsan elmesélem, hogy jártam a hét végén Wachauban, amely nagyon, de elképesztően nagyon jó hely. Amit a világ e kiemelkedő és überszép borvidékéről fontos tudni, azt móri leánykánk bőségesen részletezte nemrégiben, úgyhogy most beérem egy-két momentum felvázolásával, és mutatok nyájas olvasóinknak néhány fényképet.

A lényeg a látvány – ach, azok a gyönyörű teraszok, ach, azok a gyökerek a kőfalban –, valamint az, hogy ahány heurigerbe fenékfájdító biciklizésünk közepette beestünk, Spitztől Dürnsteinig és vissza, kivétel nélkül mindegyikben tökéletesen finom borokat ihattunk. Akkor is, ha a ház legszimplább veltlinerjét, akkor is, ha legválogatottabb rizlingjét kértük. Ráálltam a nem annyira autentikus fajtákra is, arra kíváncsian, mennyire meghatározó bennük a kő. Abszolút meghatározó.

A kevésbé jegyzett St. Michael-i Weingut Bayertől a szintén nem túl neves weissenkircheni Weingut Mangon át a sztárstátushoz közeledő spitzi Karl Laglerig mindenütt tiszta ízű achtelek kerültek poharainkba. (Volt még egy-egy palack erejéig Hofstatter, Piewald és Josef Donabaum, s rengeteg frenetikus ennivaló, fogyókúrázók kerüljék a környéket.)

Lagler új kedvencem lett – nemcsak én kezdtem el nagyra tartani egyszer csak, a legfrissebb Falstaff Wein Guide-ban két csellagja van, ott, ahol csak a hat legnagyobb érdemelt hármat –, életem alighanem legjobb sauvignon blanc-jával (!, 2002-es, Ried Hartberg, 14 és fél euró, vastag 8 pont) és további finom, gyümölcsös-minerális csodákkal (Weissburgunder Selection 2003, Grüner Veltliner Axpoint 2003, Riesling Tausendaimerberg 2005), na meg zseniális korcsmával. És itt van ez az egész, alig 320 kilométerre Budapesttől. Indulhatnak.