Egy olyan borról lesz szó itten, amely visszakézből kielégíti az ember vágyait, bármilyen irányúak is legyenek. Nyájas olvasónk, Lóránt, aki amatőr borkedvelőnek mondja magát, előbb hamarjában belezúgott Lőrincz György St. Andreájának bikavérébe, aztán pedig írt nekünk egy kisregény-terjedelmű levelet. Amely tele van szórakoztató mondatokkal és érdekes meglátásokkal. És mi most közreadjuk jól. Lóránt szövege következik.

Kezdjük azzal, hogy egyértelműen a fehérborokért rajongok. Azok közül is a kellemesen csúszó, nem túl tolakodó, de azért tartalmas-testesekért. Egy kedves borász ismerősöm megfogalmazása szerint a "csajozós" borokért. Amitől az aktuális hölgyvendég észre sem veszi, és már le is csúszott egy üveggel. Utána meg ki tudja.

Persze ez nem úgy alakult ki, hogy közben ne kóstoltam volna százféle vöröset. De. Csak valahogy sose találtam meg bennük azt, amit a borban keresek. A harmóniát. Hogy legyen eleje és vége, ne lógjon ki semmi belőle, legyen szép kerek. Mindenhol volt valami fanyar, túl alkoholos, penészes hordó, kutyaszar, ööööö... -szőr. Vagy valami hasonló, számomra kellemetlen mellékes. De ha ez nem, minimális fémes íz szerintem minden vörösben van.

Mint fiatal, egyedülálló értelmiségi, néha olyankor is iszom egy pohár kellemes bort, amikor nincs hölgy hozzá. Művelt alkoholista?? Találó. Így történt ez a minap is, amikor egy majd két éve a temperálószekrényben őrizgetett bort állítottam célkeresztbe. Úgy gondoltam, megérett arra, hogy bevégeztessen. Meg hát valahol ott lehet a csúcson, hiszen 2002-es. Volt.

Tehát megideologizáltam az elfogyasztását rendesen. Egy csúnya hétfő estén, amikor még az eső is szitál. Pedig ez a bor nem hétfőre termett. De nemcsak az én szerény hajlékomban, máshol sem. (Na jó, annyira nem szerény, mivel a jó "csajozós bor" mellé a csajozós kéró és a megfelelően megnyerő modor sem elhanyagolható fegyver, ha az ember a jelzőben foglalt célt gyorsan sikerre szeretné vinni.)

Megint elkalandoztam. A kiszemelt bor egy 2002-es St. Andrea Merengő volt. Konkrétan egri bikavér, amiből eddig nem sok jót ittam. Bár a Korona Borház képes fogyaszthatót készíteni ilyen névvel, de gyanítom, az a régi, tradicionális bikavérekkel ellentétben kifinomultabb eljárással készül. Ami nem baj, mert legalább finom lesz. Többször is voltam ott, és lenyűgözött a high-tech borászkodás, ami megy. Nem eget rengető csúcsokat csinálnak, de ami kijön onnét, az mindig megbízható.

Ezek után nagyon kíváncsi lennék a St. Andrea pincéjére. Mi van ott, hogy ilyen bort tudtak csinálni?

Megint előreszaladtam. Az üveg kimondottan igényes, vastag nyakú, nem a szokványos egyenborosüveg, hanem masszív, és mégis kecses. Nem tudom, milyen típusnak nevezik. A lényeg, hogy alulról felfelé haladva egyharmadától folyamatosan szűkülő formájú.

A címke 85% bordó, 15% fekete alapon arany betűk. Igényes, egyféle karakterek. Fekvő téglalap. Semmi fölösleges rizsa, csak a lényeg: szolid, pici, címerszerű logó, majd "Merengő 2002", az alsó fekete csíkban "egri bikavér superior". Mindez arany betűkkel. Ütős. Valahogy így kell kinéznie egy igazán minőségi címkének. Letisztult vonalak, semmi csicsa, semmi fölös öntömjénezés. Pontosan annyi, ami a célközönséget, az értő fogyasztót megragadja. Bocsánat, hogy ezzel ilyen mélységekben foglalkozom, de úgy gondolom, az MA-nak is kellene néha. Egy terméket, legyen az akár bor, akár borotva, teljességében kell szemlélni. Ezt nemcsak a szakmám mondatja velem. Igenis, sokan vesznek meg azért egy bort, mert a címke sugall valamit. A fogyasztók 80 százaléka ennek alapján vásárol, és kábé 20 százalék, akinek ennél több kell. Ez a bor szerencsésen kielégíti mind a 100 százalék igényét, és ez nem semmi!!

Haladjunk tovább. A palack kézbe vétele a fentebb leírt gyönyörökkel szolgált. Ehhez kapcsolódott, hogy nyakcímke nincs, csak egy kisebb hátcímke, meg egy arany "pöcsét" körcímke, miszerint ez a 2004-es Pannon Bormustra csúcsbora. Ja igen, és a címkéhez passzoló bordó kapszula St. Andrea felirattal, csúcsán arany logóval. Gyönyörű. Már a hűtőben fekve is ez villant ki az összes palack közül. Nem is értem, miért vártam vele két évet. Bizonyára tudat alatt éreztem, hogy nem mindennapi bor van a rendkívül sötét palack gyomrában.

A következő sokk: kezemben a bontó, a pici kapszula lemetszésére szolgáló penge épphogy belemar az anyagba, máris érzem, ez sem akármi. Vágtam már le néhány ónkapszulát, de! És igen, tényleg ónból van. Még milyenből! Meg mennyiből?? A kapszula háromszor olyan nehéz, mint a dugó. El is raktam, pedig csak a dugót szoktam. Ilyennel nem mindennap találkozik az ember fia.

Nosza, bontusk fel, ennyi meglepetés után nagyon szorítottam a bornak. Nehogy kellemetlen meglepetést okozzon. Dugó rendben. A szokásosnál jobban befogta a bor, több mint a feléig átszínezte, de ezt betudom annak, hogy nem ma került palackba, és a rendes gazdának hála, feküdt a drága, ahogy illik. Mondjuk, hogy mennyire volt drága, nem tudom pontosan, mert kaptam. De abból ítélve, hogy tekintélyes mamutcég repiajándéka volt egy igencsak megbecsült, jól tejelő ügyfelének, azt gondolom, nem a legalja.

Ezután következett az igazi meglepetés. Ahogy már mondtam, én még igazán finom vöröset nem ittam. Amint kibontottam, éreztem, ez most más lesz. Az illata leírhatatlan. És nem szaga, végre illata volt egy vörösnek! Elsőre! Ilyet előtte Andreában nem, csak Zsuzsában éreztem. Igaz, volt már illatos-kellemes Andrea kettő is az életemben, de mindkettő barna volt, és szerencsére egyik sem volt szent. Meg ha jól emlékszem, egy Orsolya is volt illatos vörös, de mint írtam, nem vagyok vöröspárti. Inkább a szőkét kedvelem, nőben és borban is. Na jó, nőben a barnát, és – bizonyos együttállások esetén – a feketét is, de a politikai korrektség miatt, meg mivel az aktuális is ilyen, maradjunk a barnánál. De borban szőke, aranysárga, selymesen lágy és kecses, mint egy fínom női test. Borban is ez az igazi. Szerintem.

A merengő Andrea illata tényleg leírhatatlan, mégis megpróbálkozom vele. Mint valami erdei gyümölcskosár. Érett szeder, vadmeggy, áfonya, talán pici málna is. Semmi természetellenes, semmi ázott szőr, föld vagy avar. Csak az erdő kellemes illatai. Persze érezni, hogy hordóban volt, méghozzá igazi, nemes tölgyfa hordóban – de szerencsére pont ideális ideig tartották benne. Másodjára és harmadjára és sokadjára sem találtam benne semmi kivetnivalót. Szakavatott ízlelőbimbők bizonyára számtalan egyéb kellemes ízt ki tudnának belőle csalogatni, mint mondjuk a csokoládé, vagy valamilyen érdekes fűszer, de én ezt egyszerűen gyümölcsösnek éreztem. Ami helyén is van, mert ez gyümölcsből van, ráadásul szőlőből! Bármennyire is bikavér.

Persze egy bornak hiába szép a csomagolása és megnyerő az illata, ha élvezeti vonalon nem remekel. Ennek szerencsére itt sem volt semmi baja.

Mintha valami ultra-high-tech-szuper technológiával tökéletesen összepakolt, minden érzéket tökéletesen uraló csúcsfolyadékot öntöttem volna a számba. Nekem így néz ki a tökéletesen kerek bor. A savak is pont a helyükön vannak, nem mar az alkohol, nem tolakodik a tannin, de minden szépen benne van. Összetett, komplex, gyönyörű. A fentebb ecsetelt gyümölcsök tökéletesen eltalált, ici-pici cukorral, közepes testtel és gyönyörű bordó színnel párosulnak. Igen, bordó. Nem piros, nem lilás-kékes, nem is halovány. Mélybordó, olyan, amilyennek az ember a királyok palástját elképzeli. Bársonyosan csorog a torkomon is. Semmi kellemetlen utóíz, maró sav, vagy túlzó alkohol. Pedig az is van benne! Mégsem érezni. Közepesen hosszú lecsengés. Nem marad hosszan a szájban semmi utóíz. Nem is tűnik tova hirtelen. Mesteri.

Na ezért ideális "csajozós bor"!! Kellemes társaságunk nem fogja letenni a poharat, és egy helyesen megválasztott űrtartalmú vörösboros kehely segítségével, néhány kedves szó, szikrázó szemek és kellemes, halk, andalító zene mellett ez a bor egyetlen pohár elfogyasztása után olyan állapotba juttatja célszemélyünket, amelyben még nem alkalmatlan kellemes tevékenységek végrehajtására, de tökéletesen bódult, hogy meggyőzze saját magát: bármit megtehet, az jó lesz, és ha mégsem, majd ráfogja a borra.

Mert az esetek 95 százalékában a nő azért iszik velünk, hogy legyen mire fognia gátlásainak oldódását. Ahhoz, hogy az ehhez szükséges, férfifogalmak szerint mindössze "épphogy érzem" állapotot elérje, nem kell túl sok alkohol, de ha ez nem a megfelelő ital, régen rossz. Túl hamar leteszi a poharat, és inkább meghagyja. Ebben az esetben rá kell feküdni az egyéb technikákra. Ha valaki az igazán kifinomult, igényesen kiválasztott borral elégíti ki a hölgy vágyát, óriási előnnyel fog harcba szállni más vágyak kielégítése esetén is.

Ha ilyen céllal fogyasztunk bort, ez az általam megénekelt darab tökéletes választás. Ha nem, és csak a saját örömünkre, az ízek és illatok harmóniája végett, vagy esetleg a gondok, bánatok elűzésére kell, ez akkor is tökéletesen megállja a helyét. Szóval, ha értékelni kellene, 8 pontot biztosan adnék rá. Feltéve, ha 10 pontos a skála. Ha valaki egyszer elérné a tökéletes tízest, kivághatjuk az összes szőlőt, és átállhatunk a szakéra, mert jobbat borból úgysem ihatunk. A kilencest meg meghagynám annak a talán valaha készülő csúcsbornak, amely képes lenne ezt a mesét überelni.