A chiantik hányatott gyermekkoráról, identitászavaráról és a szupertoszkánok gravitációjáról már írtam. Én személy szerint soha nem rajongtam értük, saját hierarchiámban a többi sangiovesederivátum (Brunello és Rosso di Montalcino, Vino Nobile di Montepulciano stb.) mögött kullognak. De egy ilyen bazi nagy borvidéken ennyi született borász között törvényszerűen akad néhány géniusz, és aki a középszerben kalauzzal horgász, az kapitálisat akaszthat jó áron. Ám mielőtt bárki nekigyűrkőzne, figyelmeztetésként álljon itt Tullio Scrivani barátom purista diktuma: "A Chianti Classico legyen szikár, fanyar, tartózkodóan elegáns!" Még mindig meg akarod kóstolni?

Én a sangiovese rabja vagyok, ezért karácsony előestéjén két pedigrés chiantit bontottam. Az egyik egy riserva az agyondicsért 2001-es évből, a másik egy chiantilegenda 2003-as classicója, ami valójában szintén riserva. Az előbbi honi beszerzés, a második helyszíni. Terroirista szemszögből mindkettő elhajló: a megaglobál borimperialista Antinoriék neve eleve szitokszó ortodox toszkán borberkekben, a Castello di Ama pedig ugyan díjat díjra halmoz, ám a merlot-beütés miatt ők is fekete seggűek. Globálisan nézve mindkét birtok a chiantikrém része.

Marchese Antinori Chianti Classico Riserva 2001

A chianti dilemmája nagyjából így foglalható össze: finom legyek, vagy eredeti? A márkiék chiantija mintha két istennek áldozna, és két fél áldással távozna. A renegát nemzetközi receptet követi (hordó prolongálva + egy evőkanálnyi cabernet sauvignon, struktúrát erősíteni), kóstolva mégis hamisítatlan old-school.

Illatában avar, érett sajt, orvosság, fakéreg és szerecsendió. Közepes test, enyhén szárító tannin. Bujkál benne csipetnyi édesség, de ez csak a korty végén jelentkezik, egyébként példásan fanyar, decens savakkal. Nem csíp, nem mar. A lecsengés érett naspolya és ropogós cseresznye. Tiszta és elegáns bor, rusztikus villanásokkal. Másnapra azonban maga alá temeti a nagymama fiókos szekrénye: bútorszag, orvosságos fiolák, megsárgult fotók. Az érettség öregségbe fordul; oda a kraft, oda a kollagén. (Aki hozzám hasonlóan szebbnek találja a primért a terciernél, a dinamikát a patinánál, az szavazzon a vérbő 2004-es Péppolira! (poszt köv.)
6 pont.

Castello di Ama Chianti Classico 2003

Az amások nem olcsójánosok. Az arcátlan árazás toszkán doyenjei nem átalnak száz eurót kérni az ún. cru chiantiért. Ez is merész huszonhétért. De ha egy tősgyökeres azt mondja, hogy ez az évjárat nonpluszultrája, miként sienai mentorom tette, akkor az ember leveszi a hangot a kisördögről, kötelességtudóan a zsebébe nyúl, és örül, hogy ennyiből megúszta. (Időközben az osztrák Falstaff is évfolyamelsőnek választotta.)

Ez a bor első szippantásra is szép. Bőr, erdő, cédrus és oregano. Harmadik szippantásra még szebb: rumos dió, dohány, szegfűszeg, ribizli, faeper és ibolya. Mint egy toszkán szagriport. Szájban is finom: gyümölcsös, telt, sima és élénk - nagyjából olyan, amilyet az illat ígért. Ha az Antinori CS+, akkor ez merlot+. A kettő közül ez a szerethetőbb, bár kevésbé chiantis, és ezt a csinos pofikát volna könnyebb vonalrajzzal visszaadni. Magasról tesz a Scrivani-diktumra: nem szikár, nem fanyar, és bár elegáns, nem tartózkodó. Félreértés ne essék, az Ama Classico remekül elkészített, pancsolásmentes, összetéveszthetetlenül toszkán bor, amely állóképességben simán veri az Antinorit (persze két év fórral indul), azaz volna miért kalapot lengetni. De a legjobbtól az ember mindig többet vár. A tanulság dr. Bubó stílusában: "Ha szeretnéd, hogy mások is szeressék, soha ne mondd, hogy ő a legjobb!"
A 7 pont azért megvan. (Az Ama megjárta már Albert gazda poharát is.)