Az aktuális etap két jó nevű borászt hozott össze, akik jelenleg pályájuk egészen más szakaszát futják. Polgárék alól mintha kicsúszott volna a rekortán, míg Vida Péter a La Vida sorozattal az élmezőny nyakában liheg. A mezítlábas kékfrankos azonban önálló szakág, ahol gyakran a legjobb nevek is elhasalnak. Ezúttal is borult a papírforma.

Polgár Villányi Kékfrankos 2004

A címke afféle háztáji dezájn, egyszerre kor- és helytörténeti dokumentum. A sárgás merített papíron, a parvenü aranykeret fölső harmadában, ott, ahol a chateau-k szoknak hivalkodni, a villányi pincesor mosolyog ránk. Cirádás tornyok és vaskapuk helyett a nadrágszíjparcellákon szorosan összebújt búbos kemencék. A rézkarc alatt aranybötűk hirdetik: Polgár. Ez a családnév kapott egy vajszínű árnyalatot a legújabb kori történelemtől.

A bor szerencsére  rendben van. Pancsolásmentes, mérsékelten hozamkorlátozott, borászatilag hibátlanul elkészített kékfrankos. Hogy az átlagfogyasztó, akit nem hoz lázba a fajtajelleg, mit szól hozzá, nem tudom – én örültem, hogy azt kaptam, amiért fizettem: tiszta, lendületes kékfrankost, zavaró jegyek nélkül.

Tükrös, világos szín. Köménymagos, gyógynövényes, cseresznyés illat. Kóstolva gyümölcsös, fűszeres, gyenge közepes testtel, élénk savakkal. Szinte teljesen tanninmentes. A lecsengés kurta. Ha a borvidéket vakon kellene megtippelnem, Szekszárdra gyanakodnék. A hátcímke késői szürettel kérkedik – talán arra gondoltak, hogy kivárták, amíg megérik a szőlő. Elintézhetnénk annyival, hogy tisztes középszer, de attól tartok, ez túl hízelgő volna a kékfrankos középszerére nézve.
4 pont (némi jóindulattal)
(PS: biztató jel, hogy a palack alján maradt két deci egy hét múltán is őrizte a formáját.)

Vida Szekszárdi Kékfrankos 2004

Vida Péter, a csupaszív borász, amatőr Alisca-kutató, turulógus és reneszánsz ember bőven megérdemelne egy önálló posztot, de majd legközelebb. A Vida-borok általában józanul árazottak, és minőségben az átlag fölött teljesítenek. Mindig van bennük valami extra, ami egyedivé teszi őket. A kékfrankos esetében én a merlot-ra tippelnék.

A szín ezúttal ómen: jóval sötétebb, mint a Polgár, és jóval zavarosabb. Fülledt, animális, gyantás, konyakos illat. Ahogy nyílik, állott meggymárkára kezd hasonlítani némi ánizsos szúróssággal. Sűrű is, meg nem is – a magasabb extrakt ellenére a korty valahogy súlytalan. Kevés gyümölcs, még kevesebb fűszer, jellegzetes Vida-hordóíz. Élénk savak, az édesség mögött zöldesség bujkál. Éretlen tannin. A lecsengésben félig érett cseresznye és nyomokban gyanta. Távolabbról nézve nem annyira reménytelen bor, mint a leírásom sugallja; az ördög a részletekben lakik.

Aki nem kékfrankosra vágyik, csak egy megfizethető, kellemes vörösre, az talán boldogabb lesz vele, mint a Polgárral. Mondom én, de figyelmeztető jel, hogy két kóstolótársam is lesújtóan tömör véleményt fogalmazott meg róla.
3 pont (és fejcsóválás)