Ha valaki nyakon vágás terhe mellett arra kényszerítene, nevezzek meg legalább ötöt a kedvenc fehérbor-termelőim közül, valószínűleg beleesne a szórásba a Laposa Családi Pincészet és a Tóth Sándor-féle Scheller Szőlőbirtok is. Rengeteg kézimunka, terroirközpontú borászkodás, szép borok, megkapó szakmai alázat – minden egyben van náluk ahhoz, hogy szeressem a boraikat. Most néhány nap különbséggel mindkettőtől csaknem iskoláskorú fehérekhez volt szerencsém.

Öt-hat éves száraz fehérbort kóstolni – különösen magyart – legalábbis bátorságra vall e honban, ahol még nagy vöröseink sem mindig érik meg ezt a kort. Most mégis ezt tettem, ha éppen csak a véletlen is vezetett erre az útra. És – hogy előre lelőjem a poént – nem csalódtam, vagy legalábbis sokkal kisebbet, mint amekkorát némelykor csalódunk. Ugyanis egyik bor sem volt szétesve, és bár érezni lehetett rajtuk a kort, becsülettel vették az akadályt.

Bazaltbor Somlai Rizling 2002

Pincetakarítás volt nálam a minap, s ezt megünneplendő felhoztam utolsó palack Bazaltbor 2002-es somlaimat, mondván, ez a bor már felfelé nem fog menni. És ha már felhoztam, két ivócimbora társaságában csapra is vertük.

Laposa Bence anno említette erről a borról, hogy something happened vele a palackozáskor, így egy méretes tételt kétszer palackoztak le. Én ebből annyit tapasztaltam, hogy a bor minden bontáskor valami dugósságra emlékeztető, poshadt, gombás illattal nyitott, amit két óra alatt aztán szépen ki is szellőzőtt, de én persze botorságom és türelmetlenségem okán egy palackot mosogatóba küldtem korábban, dugósnak gondolva azt. Aztán nagy kedvencem lett, tavaly tavasszal még szinte tökéletes formáját futotta, meg is emlegettem még sokáig.

A tapasztalat alapján a bor most négy órát töltött el dekanterben, mire először megszimatoltuk. És nem hiába. Egy igazi, érett olaszrizling florális, kicsit petrolos illata nézett velünk szembe. Meg egy kis marcipános-vaníliás édes vonulat, vagyis főként érlelési jegyek. Gyümölcs helyett pedig ásványok. Nem mai bor, nem is fajélesztős tuttifruttisságot vártunk tőle, de szép rendezett illatot igen, és ezt meg is kaptuk.

Ízében viszont már érezni a kort. A savak kezdenek laposodni és külön életet élni, picit már lógnak, mint öreg bakán a zubbony. Az ízből a gyümölcsök tűnőben vannak, és átadták a helyüket egy az elején még elegáns, de a lecsengésre uralkodóvá váló kesernek, sanyarnak. Az utóíztől eltekintve viszont még tetszik. Így szép megöregedni – mondhatnók. Mert kétségtelenül még most is több élményt nyújt, mint sok vetélytársa fénykorában. Jelen állapotában vaskosabb 4 pontra (talán négy és fél) taksálnám, és sürgős csapra verést javaslok azoknak, akiknek még van pár palackjuk belőle.

Scheller Áldozói Zenit 2001

Hogy, hogy nem, Intersparban kóboroltam, és szokatlan dologra leltem: egy Scheller-borra, ami nem zöldveltelini, és mégis hipermarketben kapható. Valahonnan előkerült egy szállítmány, vagy ki tudja. Mindenesetre lecsaptam rá azonnal, mint tornádó a kerti budira. A kereklevelű sok szép élményt okozott nekem ebből a csodásnak épp nem mondható évjáratból, bízton remélhettem, hogy a zenitben sem fogok csalódni.

A zenit a magyar szőlőnemesítés egyik büszkesége egyébként, az ezerjó és a bouvier hibridjeként nemesítette 1951-ben Király Ferenc. Igazi női bor, ha lehet egyáltalán ilyet mondani (kapok majd a fejemre a feministáktól): mazsolás, mézes illatvilág, kerek savak, simulékonyság, minden egyben van benne ahhoz, hogy a szittya lelkületű férfi a közelébe ne menjen. Úgyhogy nem volt más választás, meg kellett kóstolni.

A történet azzal kezdődik, hogy a dugó belülről mézillatú. De ez nem egyfajta "odaasszociált" illat, csukott szemmel simán rávágtam volna, hogy ez nem bor, hanem mézzel átitatott méhviasz. A dugó mögött a bor közepes szalmasárga, színe alapján még messze van a fáradástól. Persze nem bölcs ítéletetet hozni a szín alapján, mert később csalódhatunk, de itt nyoma nincs semmi borostyánba vagy narancsba hajlásnak.

Illata csodálatos kavalkád: marcipán, mazsola, virágok, mézes aromák fogadnak, pici birsalma, de az egész intenzív és érett, rendezett. Késői szüretre utaló jegyeket is találok, ami az évjárat fényében igencsak becsülendő. Telt, kerek és nőies. Viszont nehéz elképzelni, hogy ez egy száraz bor, annyi édes aroma kavarog az illatában.

Ízben már kevesebb a zamat, inkább a savak és a kesernyék játszadoznak, de ezt szépen, elegánsan teszik. Kevés viszont a gyümölcs, mit tegyünk, ez egy hatéves bor. Érezni, hogy túl van a csúcson. A gyümölcsaromák kikoptak, a savak és a kesernyék egy picit szétfele tartanak, bár az összkép még elegáns. És a savak sem olyan szikrázóan élénkek, fáradnak, kicsit támolyognak.

Aztán a lecsengésben ismét utat törnek, de ez a sav már nem az a sav, ez már inkább savanyít. Közepest test azért még van, onnan nem veszett ki a tartás, selymesen telt radásul. Szép, közepes lecsengés is van, de a savanyák elviszik, így húzva a mélybe az illattal nagyon magasan indító ív végét. Úgy ér véget, hogy az illattal már megelégedtünk volna. És így csak 5 pont körülre lőném be. De él, élvezetet okoz, és egy hatéves fehértől ez semmiképp sem rossz teljesítmény.