Az elmúlt pár hónapban kóstoltam-ittam jó néhány kékfrankost, mondhatni, műsoron kívül, véletlenszerűen, egyszer egyet, aztán a másikat, végül a sokadikat. A lényeg, hogy gyűltek a tapasztalatok, és bár nem elemeztem agyba-főbe őket – egyikről sem írtam regényvázlatot a jegyzetfüzetembe, legfeljebb nüanszokat skicceltem fel –, mégis úgy gondoltam, nem hagyom a mezőnyt említés nélkül.
A kezem ügyébe akadt egyebek közt Gere Attila 2004-es Athus küvéje, amely csak részben kékfrankos ugyan, de dominánsan az. A borászat honlapja szerint cabernet sauvignon és kékoportó található még benne, és igazából azért érdekes, mert ifjabb Gere Attila készítette. Elsősorban fűszeres és gerésen animális bor ez, közepes testtel, a háttérben motozó gyümölcsökkel. Nem tudom, mennyibe kerül, ha teszem fel, kétezer forint körül érhető el, akkor rendben van. Erős 4 pont.
Aztán megpróbálkoztam Vincze Béla 2003-as Arcanum kékfrankosával. Abszolút Vincze-bor, hordós és gyümölcsös, a borász 2003-asaira jellemző kátrányos árnyalattal. Elég nagy test, édeskés ízek. Több lendület, több érdekesség, izgalom kéne bele. Nem rossz inni, de nem is hoz lázba. 4 pont.
Azonban jóval jobb, mint Demeter Csaba 2002-es kékfrankosa. Vaníliás-cukorkás illat, mintha lenne benne kraft, de hajlott kora ellenére rettentőn virgoncak a savai. Savanyítanak, elbillentik az egyensúlyát, hasztalan sejlik tisztességesnek az anyag, biceg az egész. 3 pont.
A soproni Jandl Pince 2005-ös Missio kékfrankosa után megfogadtam: nem írok többet latin nevű borokról. Pontosabban olyanokról, amelyeknek a neve – legyen ennyi – a 2006-os évjárattal születik. Paródia ez már. A bor amúgy nem rossz. Nagyon fiatal, nagyon nyers, de játékosan kedves a fűszeressége. 4 pont.
Tóth István 2002-es egri kékfrankosát a Tescóban lőttük. Mély szín, sűrű, fűszeres-meggyes illatok. Eddig klassz. Közepesnél komolyabb test, érettség, visszafogott dinamika. De nem igazán koncentrált, pláne nem komplex. Egyszerű bor. Azért a kétezerért OK, kétségkívül, úgyhogy az annyi, mint 4 pont.
Vesztergombi Ferenc és Csaba 2004-es kékfrankosa igen kellemes meglepetés. Rubinvörös szín, majd frissesség, üdeség orrban. Nem súlyos, de finom és fűszeres-gyümölcsös vörösborillat. Szájban ugyanez, pepitában. Arányos szerkezet, savak, tanninok a helyükön, gyümölcsössége érett, harmonikus. Soha rosszabbat, 5 pont.
Mind a két Franz Weninger – az idősebb és az ifjabb, karöltve – azt szokta állítani, a soproni terroir fajsúlyosabb, karakteresebb borok készítését teszi lehetővé, mint a mittelburgenlandi. Nekem viszont gyakran jobban ízlenek a horitschoni tételek. Ezúttal a 2003-as Kékfrankos Spern Steiner Selectiont és a dettó 2003-as odaáti Blaufränkisch Reserve-et engedtem össze.
Színben sok különbség nincs – az osztrák hajszállal sötétebb –, bár nyilván ez a legkevésbé fontos. Illatban viszont jóval gazdagabb a Reserve, mint a Selection. Utóbbi minerálisabb, ám előbbiben hemzsegnek a gyümölcsök, és kifinomult az animalitás is. A BF mélységet és erőt ígér, a KF-nek még az eleganciája is kialakulatlan.
Ízben csalódás mindkettő. Tartalmasak, komplexek, ez nem kérdés, de egyformán hiányzik belőlük az erő. Nem elég tömörek, nem elég feszesek, nem elég szélesek, nem elég magasak. Amorfak valahogy. Mennek jobbra, mennek balra, nem mennek fel, nem mennek előre. Nagy differencia nem mutatkozik, és minden kritikától függetlenül egyik sem érdektelen, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy a kékfrankos karcsú 6 ponttal, a Bläufrankisch izmos 6 ponttal kénytelen beérni most.
Utolsó kommentek