A kezdeti euforikus hurráoptimizmus és az azt követő zsákuccázás (így, két cével) meg műtanninos-reverzozmózisos szóbeszélés után talán lassan helyére kerül a Villánnyal kapcsolatban kialakult – bár egyébként korántsem egységes és koherens – álláspont. Legalábbis nálam. Az utóbbi pár napban például két olyan élményem is volt, ami – részben persze híreszteléseken alapuló – világképem falait kőkeményen kikezdte. Először is volt szerencsém részt venni egy olyan ivászaton, ahol a 15 éves, 1992-es Gere-féle cabernet sauvignon barrik nemcsak élőnek és szép tartásúnak bizonyult, hanem elporolta a nála fiatalabbakat is. Erről egyébként hamarost írásban is nyilatkozunk. A másik pedig, hogy miután tavaly visszakézből sárba ekéztem az egyébként tényleg méretes csalódást nyújtó 2003-as cabernet sauvignon barrikot, ugyanezen bor következő évjárata elismerő pislogásra késztetett. Szóval megzavarodtam, mint Annácska a vibrátortól. Most akkor ezt így most hogy?

Valami lóghat a levegőben egyébént is, mert a katlanmeleg 2003 után a jóval összetettebb kettőezernégyes évben is egész jó borok születtek Villányban, legalábbis az empíria sok esetben legyalogolta a teóriát. Más stílusú, de hasonlóképp élvezhető szeszesitalok kerültek palackba. Hogy ennek a szőlészeti munka vagy a pincetechnológia fejlődése a fő oka, azt inkább nem boncolgatnám, na nem azért, mert. Egyszerűen csak túlmutatna jelenlegi ismereteim határain, mert sose akartam például maszter of vájn lenni, és nem tudom kóstolásilag megkülönböztetni, hogy egy adott bor sűrűségében vagy érettségében mekkora a szerepe a hozamkorlátozásnak, és mekkora az úgymond más tényezőknek. Ezt nálamnál tapasztaltabb olvasótársakra bízom ezért.

Maradjunk inkább tehát ennél a bornál, ami egy nagy csalódás után (nekem ugye az volt a 2003-as) hivatott helyrebillenteni a Gere-féle cabernet sauvignonok értékét. Úgymond középkategóriás bor, ami egy oportótól Solusig terjedő termékpalettán akár iránymutatója is lehet a pincészet megítélésének. Ónkapszula, natúr parafa, elegáns bordói palack, dombornyomott címke, kiszerelésben helyben vagyunk tehát. Geréék honlapja szerint a bor már saját ültetvényről származik, kézzel szüretelték, ami bizakodásra adhat okot. Alföldi Merlot kollégának minden elismerése mellett se tetszett túlzottan, ez viszont elbizonytalanít. Ideje saját szájjal tapasztalni a tapasztalnivalót.

Fiatalos, lilásba hajló színnel köszön rám. Súlyos, mély és intenzív illatokat érzek, amelyek – a 2003-as elődhöz hasonló módon – előírásosan követik a hátcímkén feltüntetetteket: feketeszeder és -ribizli, némi meggy, dohány, vanília. Hosszas forgatás után múló pillanatra paprikát is felfedezni vélek, de az olyan hamar el is illan, ahogy jött. Talán csak az érzékeim játszottak velem. A fás jegyek súlyosak, mégsem telepednek rá a borra, hagyják a gyümölcsöket érvényesülni, egyfajta szimbiózisban gyalogolnak bele az ember orrába. Jobban örvendenék, ha némi termőhelyre utaló illatot is éreznék, de összességében kiegyezem ezzel a gyümölcs-fa kombinációval is. Mert jó.

Szájban aztán érett gyümölcsösség, édes extraktok, némi pörkölt mogyorós hordóhatás kerít a hatalmába. Áradó ízvilág, sűrű és robusztus, mégsem durva vagy faragatlan. A test játszi könnyedséggel dúcolja alá a 13,5%-nyi szeszt, nem lóg ki sehol semmi, kerek, érett, meleg karakterű és intenzív a bor. Nyoma sincs benne a 2003-asban talált durva és nyers csereknek, minden kerek és lecsiszolt, érett, simogató és harmonikus. Egy tüzes, mediterrán maca. Hosszú, gyümölcsös lecsengéssel búcsúzik. Ha figyelembe veszem, hogy a minap ugyanezen bornak egy 15 éves példánya is jelentős élvezeteket okozott, akkor talán nem túlzok nagyot, ha jelentős potenciálokat tenyérjóslok neki. Méltó utóda a sok örömet okozó 2000-esnek. Ki is osztok egy vastag hatost (6 pont), és erősen gondolkodom a hetesen. A Bortársaságnál klubáron valamivel 4000 Ft alatt, máshol általában 4000 Ft fölött kapható.