Van ez a Vinum Primatis nevű projekt, megírtuk, mi az, amikor indult. A lényeg, hogy azóta megkezdődött a katolikusan menedzselendő borok kiválasztása, és úgy adódott, hogy engem is meghívtak zsűrizni. Ha már ott voltam az első fordulóban, szagoltam-ízleltem rendületlenül, és most megírom, miket tapasztaltam. Hogy mi kerül a prímási kalapba, nem tudom, mi csak ajánlottunk, a végleges döntést más hozza, úgyhogy azokról a tételekről teszek említést, amelyek konkréten nekem tetszettek. A kóstolás vak volt teljesen.

Először is elénk hoztak apránként tizennyolc fehéret, mindenféle évjáratokból, könnyebbeket, súlyosabbakat, lehetőleg egymáshoz igazítva. A zsengéknél nálam a Gróf Degenfeld 2006-os sárgamuskotálya kapaszkodott az első helyre, szerettem, mint mindig, illatos, karcsú és finom, és az a kis édesség igen jól áll neki. Dicsértem Konyári János és Dániel debütáns fehér presztízsborát, a 2006-os Szárhegyet is, ez hárslevelűt, sauvignon blanc-t és olaszrizlinget tartalmaz, valamint Légli Ottó dettó 2006-os Banyászó olaszrizlingjét, ebben finom mineralitást és gyógynövényességet, továbbá csipetnyi szénsavat fedeztem fel. Van spiritusz a Disznókő és a Patricius ifjú furmintjaiban is.

A súlyosabb fehérek közt meggyőzőnek mutatkozott Fekete Béla 2005-ös juhfarkja, ásványosságával, sósságával, bélabácsisságával. Légli Ottó 2005-ös Landord chardonnay-ja nagyszabású, tartalmas versenyző, második lett listámon, hozta a formáját az Oremus 2005-ös Mandolása, Gál Tibor 2005-ös viognier-jét meg – amelyet mindenki a piedesztál tetejére rakott – mindenekelőtt likőrösnek éreztem. Tóth Sándor és Laposáék tételei a vert mezőny végére keveredtek, hiába, mindig mondom, gyorskóstoláson nincs sok keresnivalójuk az ilyeneknek.

Sillerből négyet ígértek, kettő érkezett, egyiktől sem érzékenyültem el, úgyhogy térek máris a vörösökre rá. Közülük a fiatalok feldobtak tüstént. A Vylyan 2006-os kadarkája friss és fűszeres, zamatos, jó savú, okosan kibalanszírozott, remek, de nála is különb Heimann Zoltán 2006-os kékfrankosa, az első nekifutás, amelyről azt írtam fel, hogy ezt aztán el tudnám iszogatni csendben, sokáig. Konyáriék 2005-ös kékfrankosában a kelleténél több animalitást és paprikát éreztem, a Csányi Pincészet 2005-ös cabernet franc-ja ellenben ismét kedvre derített.

A sűrűbb vörösök sorának eleje – egriekkel Gál Tibortól és Thummerer Vilmostól – megint nem hatott meg, majd Konyáriék 2005-ös Sigillum Lolienséjéről az jutott eszembe, újvilági, édes, tanninos, vastag cabernet. Aztán ment a menet felfele, minőségben, élményben. Bock József 2005-ös syrah-jáért rajongott a zsűri boldogabb fele, ám én az obligát bors észrevételezésén túl amiatt nyafogtam, hogy zamatos és finom, csak ne lenne ennyire édes a vége. Főtt húsos, likőrös, bordóias, állapítottam meg elégedetten a Wunderlich Pince 2003-as Viktóriájáról. Ezt meg Taklerék 2003-as Regnumjáról mondtam – múltkor kevésbé ajnároztam –: még mélyebb, tiffános, dinamikus a portóiasságával együtt, zamatos, gazdag, nagy formátumú, hát még, ha száraz lenne a vége. Na, Franz Weninger 2001-es merlot-ja, amelyet valaha orbitális kedvencemként tartottam számon, később viszont kiüresedettnek sejtettük, száraz volt teljesen. Igaz, cserébe keskenyebb és kevésbé komplex, de kedveltem így is, megint.

A végére került két édes ráadásnak. A Tokaj–Nobilis 2006-os késői szürete – ha jól emlékszem, kövérszőlőből készült, sajnos nem írtam fel – élénk, elegáns gyümölcsbomba, Gergely Vince 2002-es Szent Tamás cuvée-je mély, birses, barackos, aszús gyönyörűség, hihetetlen eleganciával, dinamizmussal, összetettséggel, krémességgel, bájjal. Igen, ennek a bornak adtam a nap legmagasabb pontszámát.