Az utóbbi évek folyamán nincs olyan kutatás, amely szignifikánsan ki ne mutatná, hogy a vörösbor mennyire egészséges, meg a rezveratrol így, meg antioxidálunk úgy, meg persze hogy sose lesz infarktusuk azoknak, akik. Szóval, a legmegátalkodottabb tamáskodó szkeptikus is elkezd valami konty alá való után nézni, már csak a napi rezveratrol-bevitel fenntartása végett is. Az egészség mindenek felett, ugye. De mivel nem születik mindenki Rothschild bárónak, a napi rendszerességű antioxidáció szempontjából érdemes néha végigvizslatni az ezer alatti/körüli piaci kínálatot is. Itt aztán a számtalan ígyjárás után az ember orbitális besztbájba tud botlani.

Don Simon lassan a kötelező kűrök közé fog tartozni Egerben, elérhető árú vörösborai is teljesen ihatónak bizonyulnak általában, ár-értékben pedig tud néha villantani egy-egy little boyost. Jó anyagból dolgozik, nem köríti a produktumát nehezen érthető eredettörténetekkel és misztériumjátékokkal, egyszerűen csak finom borokat akar készíteni, érett szőlőből, lila köd nélkül.

Egri vörös házasítása nem ma került a piacra, én azonban eleddig nem találkoztam vele. A Borfaluban azonban – egy egész délutánon átívelő rezveratrol-kúra befejezéseképp, kellően őszinte hangulatban – bevetődtem Simonék pavilonjába, ahol is a médium bikavér és a Síkhegy kékfrankos után kaptam orálkontakton e bort, amikor már azt hittem, nem érhet meglepetés. Aztán hökkentem akkorát, hogy üstöllést le is csaptam egy palackra. Megérte, naná, hogy.

Kitöltve cseresznyevörös, picit barnás karimájú, ugyanakkor szinte silleresen áttetsző színnel találkozom. Pinot noir – vágnám rá séróból, persze nem az, hanem egy oportó-pinot-kékfrankos kevercs, de a színben a pinonoár uralkodik, az már biztos. Kicsit hidegebben kezdem kóstolni a kelleténél, és a trehányságom azonnal arcon is ver visszakézből: az alapvetően gyümölcsös, meggyes-szilvás illatok után ízben meggymagos kesernyékkel, fogkőgyilkos savakkal találkozom, a kerekség szinte már bántó hiánya mellett. Hagyom tehát melegedni, szellőzni.

Alig fél óra múltán mintha másik bort kóstolnék. Az illata alapvetően továbbra is a szilva-meggy kombó által felskiccelt gyümölcsösség körül kering, de megjelenik benne egy halvány fás illatjegy is, villanásnyi vanília, később pedig kékmedocra emlékeztető halvány rózsás aromákkal is találkozom. Számba helyezve gyümölcsösség, kerekség jön, pici fával, szép harmóniával. Nyoma sincs a meggymagos és fás kesernyéknek, savaknak. Közepes test, közepesnél picit hosszabb utóíz kényezteti szájpadlásom, továbbra is szép, gyümölcsös, kerek, harmonikus kivitelben. Ez igazán kedves, jól iható bor. Hibája nincs, erénye a kerekség és a gyümölcs, meg persze ahogy itatja magát. Ideális rezveratrol-forrás napi bevitelünk fenntartására. Ja, és az ára: pincénél 750 forint (kapaszkodjunk!), kiskerben is általában ezer alatt, ritkábban picivel felette. Intergalaktikus méretű besztbájt kiáltok, és ennen véremmel fröccsentem fel a falra az 5 pontot. Elvégre infarktusom úgyse lehet már sose.

Aztám meghallom a trükköt (most persze műhelytitkot árulok el, de majd legfellebb jól seggbe rúgnak érte): a bor több körben került letöltésre, és amíg a korábbiak a polcokon kellették magukat, a többi anyag még a hordók összkomfortját élvezhette, ami végül odáig juttatta őket, hogy a legutóbbi palackozás már szinte csak nyomokban emlékeztet az elsőkre. Ez a plusz hordós érlelés kétségkívül igen jót tett a bornak, a vinotékában feltétlenül a legutolsó szállítmányból kérjünk. Mert megérdemeljük.