Ha villányi termelőket kérdezünk az évjáratokról, általában arra a következtetésre jutunk, hogy az anyatermészet Villányt csupa "kiváló", "igen kiváló" és "egészen csodálatos" évvel örvendeztette meg. Na már most, ha ez igaz – és miért ne lenne az, ha ők mondják –, a kettőezernégyes esztendőt csakis "kiváló" évjáratnak tekinthetjük. Valószínűleg maguk is így gondolhatták ezt, hisz számos magasra árazott bort, úgymond csúcsbort töltöttek le az évből. Ezen itókákból szemléztünk meg kettőt.

Az igazat megvallva sosem tartoztam a nagy Villány-rajongók közé, már ha nem számoljuk ide a mennyiségiből fokozatosan minőségibe átcsapó borfogyasztás kanyargós ösvényének első, botladozó lépéseit. Ugyanakkor a zsákuccázók kórusában sem vállaltam soha tenorszerepet. Egyszerűen csak megpróbáltam szeretni azokat a borokat, amik megérdemlik, és kerülni azokat, amik meg nem. A mai napig naiv kíváncsisággal közeledem a villányi borokhoz. Volt dolgom számos szép darabbal, meg számos kevésbé széppel is. De ha arra keresem a választ, mire képes a borvidék, a talaj, a napfény, a terroár, akkor ehhez a válaszhoz alig jutottam közelebb. Talán majd most.

Bock Cabernet Sauvignon Jammertal Selection 2004

Bock Józseffel kapcsolatban évek óta levegőben lóg a "technológiaváltás" varázsszava. Tény és való: a korábbi rusztikus, csak több év után fogyasztható, marcona tanninú borlegionáriusok történelemmé váltak, helyükbe a kettőezerhármas esztendő  alkohol- és gyümölcsbombaként jellemzett, könnyebben érthető és iható, mondhatni újvilági stílusú borokat léptetett. A helycserés támadásnak meg is lett az eredménye, a 2003-as Bock-borok rekordtempóval ürültek ki a vinotékák polcairól. Pedig egy helyütt maga a borász mesélte el, hogy a kettőezerhármas év katlanmeleg nyara jócskán rásegített a technológiaváltás kezdeti nehézségeivel küszködő pincészetre, az új technika pedig inkább a következő, 2004-es évben tudott kiteljesedni. Nos, íme az eredmény, szaglásszuk, ízleljük.

Fiatal, lilába hajló szín köszön rám a pohárból. Forgatva súlyos glicerincsíkok csordogálnak a pohárfalon, rajzos templomablakokat skiccelve rá. A bor illata elsőre édes. A meggy, vanília és édesgyökér már-már geilbe hajló kombinációja súlyosan, masszívan ül meg az orromban, távozni is alig akar. Néhány perc forgatás hatására aztán összeesik, mint a túlkelt kenyér: a vanília nyers tölggyé fanyarodik, és felüti a fejét egy furcsa, kén-dioxidos aroma, mégpedig annak is a kellemetlenebb, vegyszeresebb változata. Rendületlenül forgatom tehát tovább, hátha segít rajta a friss levegő. Újabb pár perc után aztán a vegyszerek mintha távoznának. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, és már majdnem átadnám magam az élvezetek orális részének, amikor sunyin, hátulról visszakapaszkodnak a besték, és onnantól már távozni sem hajlandók. Igazából nem tudom eldönteni, hogy ez most valóban kén-dioxid, vagy ugyanez, plusz a brutális, 15%-os szesz furcsa kombinációja, vagy valami egészen más, az viszont biztos, hogy az amúgy súlyos és nehéz illatra erősen rányomja a bélyegét.

Szájban aztán az utóbbi években megismert Boxi-iskola tagadhatatlanul és kíméletlenül gyűri maga alá az érzékelést: hatalmas extrakt, brutális alkoholos fűtés, sok gyümölcs, mindenhonnan áradó, egész fejet betöltő ízvilág bontja le szájpadlásom. A korty végében megbúvó halvány kesernyéig töretlenül árad szét mindenhol, és az egyensúlya is több, mint rendben levő, vagy ahogy nálamnál kiműveltebb borírók szokják megfogalmazni: magas szinten megfogalmazódó harmóniával van dolgunk. Mindene nagy, de mindene egyformán. Finesznek, szofisztikáltságnak, rafinériának viszont hírét sem ismeri. Igazi erőbor, bár nemcsak a tanninokkal erőművészkedik, hanem az alkohollal és a gyümölcsökkel is. Elefánt a porcelánboltban.

Úgy tűnik, hogy ha 2003-ban a természet segített rá a technológiára, akkor egy évre rá bizony megvonta a támogatást, és a technológia vált uralkodóvá. A kevesebb talán több lett volna. Ha méretre pontoznám a borokat, feltétlenül érdemelne vagy nyolcat a tízből, de az illatában huncutkodó TVK és a kifinomultság teljes hiánya miatt most inkább szigorú vagyok, mint Karádi őrmester. 5 pont mint olyan, és remélem, hogy csak az én palackom volt ilyen.

Tiffán Cuvée Carissimae 2004

Tiffánék Karizmája a latin nevű csúcsküvék talán legnevesebbike, amelyet többen foglaltak már hősénekbe, mint Aragorn királyságát. És talán az egyetlen, vagy legalábbis egyike azon keveseknek, amelyek latin nevére valami értelmes magyarázat is van. Kettőezerkettes kiadását magam is nagyon szerettem. A bor egyébként teljes egészében a Villány legnevesebb dűlőjének számító Kopár termése, és ezt méretes felirat is hirdeti a címkén. Klasszikus bordói kevercs, a két cabernet és merlot házasítása.

Színe sötét rubinvörös, némi cseresznyés széllel, érettségben tehát a Boxi-sauvignon előtt járhat. Illata elsőre a klasszikus meggy-fa kombó, majd forgatva kis édesgyökér és némi bőr jelentkezik. Igazi barrikbordói illat, különösebb dörzsöltség nélkül, de szépen, kereken hozva a sztenderdet. Aztán egyszer csak bezárkózik, kicsit porosnak hat, és ezt a zárkózottságot már órákon át tartó karaffos érlelés, poharas pörgetés és buzgó imádkozás sem nyitja meg. A szelence bezárult, a vonat elment. Szép, kerek, de intenzitásában nagyon visszafogott marad.

Szájba véve viszont hódít: áradó ízvilágában szépen tercel egymásra a gyümölcs és a jól integrált fás jegyek, a harmónia szép, az utóíz igen hosszú, a szerkezet arányos, szépen összerakott. Hibátlan ívet kapunk a korty teljes tartama alatt, semmi döccenés, semmi keser. Ugyanakkor bár sokan és sokfelé hangsúlyozzák a Kopár-dűlő védjegyének számító kerekséget és harmóniát, amit erősen érezni e boron is, fájdalmamra komplexitásnak, finesznek itt sem találjuk sok nyomát. Izgalommentes a bor, minden nagysága, harmóniája, csodás hossza és kereksége ellenére. Azért egy vastag hatosra mindenképp érdemes. Mert szép bor, semmi kétség. 6 pont.

Bár két emblematikus bort kóstoltam, jottányit sem jutottam közelebb Villány megismeréséhez. Cserébe viszont kiköltekeztem szépen. És ezért kaptam egy technológiai bemutatót és egy izgalommentesen, de tökéletesen abszolvált kötelező kűrt. A területnek, az úgynevezett villányi terroárnak nem sok nyomát leltem. Ezek a borok ugyanúgy készülhettek volna a világ bármely hasonló éghajlatú borvidékén. Nem egyediek és nem megismételhetetlenek, egyszerűen csak jó borok. És azért ez sem utolsó szempont.