Az ostorosi Orsolya első borainak megjelenése után három másodperc alatt kultuszpincészet lett. Talán nem csak a kézművesség és a terroárosság volt az oka (különben meg azóta mindenki ezzel marketinggel), és nem csak a reveláció erejű '02-es leányka, hanem az a közepes hatóerejű kommunikációs forradalom, amit címkéikkel, nyomtatott anyagaikkal es weblapjukkal robbantottak ki. (Annak ellenére, hogy éveken át használtak valami megrázóan ronda, Comic Sanshoz hasonlatos betűtípust.) A barátságos, családias, játékos, már-már infantilis imázs nagyon jól eltalált a komor- és komolykodó, szigorú arcú gazdák és lángoló tekintetű próféták mezőnyében.

Övék az egyik legjobb weboldal, minden érdekes és friss információval, jó fotókkal. Százmilliókból gründolt sztárpincészetek és kereskedések nagyságrendekkel szarabb oldalakat csináltatnak mindenféle tehetségtelen ügynökségekkel.

Újabban elhagyták a Comic Sans-szerű borzalmat és a Skála Kópéra hajazó infantilifigurákat is (ezen a 2003-ason még ezek vannak), az új boraikon minden idők legszebb magyar borcímkéi virítanak, zseniális gyerekrajzok, a 2006-os olaszrizling hároméves lányom kedvence, úgy kell dugdosni előle az üveget. Az Orsolya-arculat az egyik legbátrabb és legmeggyőzőbb a magyar mezőnyben.

A 2002-es bravúrfehérek (leányka, olasz) után beszereztem néhány vöröset is annak idején, de azokat nem szerettem annyira. (Ha belegondolok, menyire olcsók voltak még, könny szökik a szemembe.) Volt kartonnyi a 2003-as Százrejtekű cabernet francból is, aztán szépen elfogyogatott, komolyabb hatást nem tett, inkább csalódásnak éreztem, a minap viszont rárontottam az utolsó palackra.

Az biztos, hogy a hidegindítás nem célravezető itten. 12 fokosan hoztam föl a pincéből, és illatban ugyan gyorsan mutatta magát, de ízben csak melegedés után.

Legelső szippantásra tehát fakérges, komor illat jött, de egy-két másodperc múlva már elvonult a piros gyümölcsök teljes sora: eperdzsem, málna, szamóca, az eper uralkodik, pazar lenne, egy kis száraz porosság ül rája. Később a szamóca és a szamócalekvár váik meghatározóvá.

Idővel az alkohol is szóhoz jut és pörkölési illatok is előkerülnek.

Hidegen nagyon savanyú a bor, testetlen, a végében füstöltszalonnás és komoran kanalasorvosságos. De elsősorban és másodsorban is: savanyú, savanyú. Még zöldalmát is érezni benne, ami vörösbornál elég kínos. Szinte észrevétlen a tannin is a sok savanyútól.

Ahogy melegszik, egyre tanninhangsúlyosabbá válik, a savanyúság enged, a bor mattul, de kerek, harmonikus azért nem lesz.

Miután rendesen bemelegedett, már érződik benne ásványosság is, lendületet kap. Kezdtem sajnálni, hogy nem maradt belőle több. (Eredetileg is csak 545 palack készült.) Percről percre ihatóbb: nagyon kis édesség is megjelenik, meghatározó a mattság és az erős tannintúlsúly. Birses. Alakulna ez, bár mondom, a tannin eszeveszett sok, elnyomja a többi ízt. A savak frissek, erősek, és bár bemelegedve nem annyira savanyú a bor, azért határeset, na. 5 pontot megajánlok szívesen. Az illata egyenesen nyolcas.