Ködbe vesző gyermekkorom egyik kedvenc ifjúsági regényében, a Winnetouban szerepelt egy fületlen vadász, Sans-Ear, akit levágott fülkagylói és rettenthetetlen bátorsága mellett furcsa neve tett híressé. A név ugyanis félig francia, félig angol, s ezt a keveréknyelvet állítólag sokan használták az 1800-as évek Újvilágában (ami akkor még újabb volt, mint most). Nekem pedig - süldő kiskamasznak - baromira imponált ez a nyelvészeti lazaság. Akkor még nem is sejtettem, amit ma már.

Merthogy teltek-múltak az évek, nőttem-nőddögéltem, sörre bor, mennyiségire pedig minőségi fogyasztás jött, majd egyszer csak újabb francia-angol keverékszó ásta be magát a tudatalattimba: a Noir Gold. A leánykori nevén még Kékfrankos Goldnak (illetve még korábban  Kékfrankos Válogatásnak) hívott bor 2003-as évjárata ugyanis történelmet írt a fejemben: olyan új arcát mutatta meg a kékfrankosnak, amelyet addig talán senki. Az újvilági arcot. Sűrű volt és koncentrált, érett és gyümölcsös, komplex és fűszeres, ugyanakkor sötét és mély, egyszóval csodaszép. Híres is lett legott, mint Sans-Ear, csak épp nem a komancsok és navajok rebegték félve a nevét, hanem szerény hazánk kultúralkoholistái.

A csillagok ilyen összeállásához persze Taklerék kifinomult pincetechnológiája mellett szükség volt 2003 katlanmeleg nyarára is, az akkori hőösszegek nélkül talán sosem született volna meg ez az újabb angol-francia keverékszó, és a mögöttes tartalom (úgymint a bor). Mindenesetre az a kékfrankos néha még ma is feldereng emlékeimben (hej, pedig milyen rég elfogyott az utolsó palack...). Ezért is volt számomra meglepő, amikor először megláttam a bor 2004-es évjáratát. Hát nem azt mondtátok, hogy csak a legkiválóbb évjáratban, a legkiválóbb dűlőkből, he? Hogy csak itt és csak most, he? Hogy egyszeri és különleges, he? Hazugok-e vagytok?

Persze nem azt mondták, pedig mondhatták volna, csak épp a revelatív 2003-as után akkor is visszalépésnek éreztem a bort, ha egyébként ugyanolyan gondossággal jártak el a készítése során, mint az előző évben. Az évjárathatás az évjárathatás, ugye (a krumplileves meg krumplileves), a fő felvevőpiacnak számító USA pedig már várta a következőt. És nem is lett az rossz bor, csak épp az előd árnyékában nem tündökölt oly csillogón. Megszívta, mint annyi más 2004-es bor.

Most pedig megjött a 2005-ös is (vagy nem is most, csak a tudatomig mostanra jutott el), ami egy még 2004-nél is jobban szopóágra tett évjárat gyümölcseként került a flaskába (egyébként ifj. Takler Ferenc szerint is az utóbbi évek legrosszabbika volt 2005). Hogy őszinte legyek, nem is vártam tőle sokat. Biztosan az én hibám, de nem tudok elvonatkoztatni a 2003-as origotól, a "Noir Goldokat" - amíg nem jön egy még ilyenebb - ehhez fogom viszonyítani, nézzék el nekem. Ennek megfelelően éretlenséget, borzalmas fás kesernyéket, barriktúltengés metsző csereit vártam 2005-ből. És a bor az első két órában bizony nem is mutatott ennél többet magából.

A színe valóban noir: áthatolhatatlanul sűrű, lilás, fiatalos. Az illata pedig elsőre azt hozza, amit kárörvendően megjósoltam: némi meggy mellett rengeteg tölgyes-fás, vaníliás aromát. Nem is erőlködök vele tovább, karaffba töltöm és két óráig rá sem nézek.

Két óra múlva már kerekedik az illat, simul a fa. Így viszont egyszerűnek hat. Meggy, fa, némi pirosbogyósok ímmel-ámmal. Most viszont már meg is kóstolom: bárdolatlan, durva savak küzdenek a gyümölcsökkel, kellemetlen fás kesernyék rontják a képet, egészében véve nem igazán tetszik. Újabb óra pihi.

A harmadik óra és a jó levegő már rengeteget változtat rajta. A pirosbogyósok mellé aszalt szilva, pici áfonya jön, a fa már nem tolakodó, az illat szép, kiművelt, ha túl komplexnek egyébként nem is hat. Ízében is diszkrétebbé vált a hordó, ráadásul diós-rumosdiós aromákká szelídült, ami az egyik kedvenc hordós aromám. A bárdolatlan savak megbárdolódtak, így határozott savgerincű, ugyanakkor szép, kerek, profi módon összerakott bor forog a pohárban. Kékfrankosabb, mint amennyire újvilági, és ha van is benne némi nyúzottság, halvány éretlenség, összességében azért hosszabb, mint zöld. Ha felróhatok neki valamit, akkor az az, hogy a korty végéből az istennek sem hajlandóak távozni a cseres kesernyék.

Ez egy korrekt bor, különösebb erények nélkül, de szépen megvalósítva. Kis évjárat nagy bora azért nem lesz belőle. Klasszikus ötpontos nálam (értsd: 5 pont). Megváltani sem fogja a világot és új színt sem fog felskiccelni az én kicsiny kékfrankos-tudástérképemre. Minek is, hiszen azt már megtette a nagy előd. És talán megteszi majd a 2006-os utód is, ha. Nekem viszont így csak a csendes elmélkedés marad az évjárathatásokról és az ezek függvényében (nem) változó palackárakról. Mert a bor egyébiránt egy árban van a 2003-assal, a Monarchiánál 4490 pengő forint. Mégis micsoda különbség.