Még ha maga valószínűleg élénken tiltakozna is ez ellen, számomra Györgykovács Imre akkor is a Somló Rolling Stones-a: a nagy klasszikus, akihez mindig vissza lehet nyúlni, aki sokakat inspirál, és ennek ellenére nemcsak múltja van, hanem jelene is. Nem is akármilyen, mégpedig. Mert akárhányan is fogalmazzák ma újra Somlót ilyen vagy olyan minőségben, talán bizonyos tekintetben túl is szárnyalva őt, akárhányan próbálják múltidőbe tenni magát és borait, azért a klasszikus az klasszikus marad.

Rövid boralkoholistai pályafutásom egyik mérföldköve 2002-es furmintja volt, aminek eleganciáját, kifinomult somlaiságát azóta is hiába keresem sokak sokféle borában. Valahogy még Györgykovács-borban sem éreztem azóta ezt. Talán azért, mert azóta főként fiatal, zabolátlan borait kortyolgattam, amelyekben a Somló ugyan mindig hangsúlyos volt, de a harmónia még időért kiáltott bennük.

Történetünk tárgyát (merthogy az alany ugye én vagyok, az állítmány meg a kóstolás volna) Györgykovács Imre 2006-os hárslevelűje képezi. A fajtát Györgykovács igen nagy becsben tartja. Nevezett bor a forgalmazó adatlapja szerint későn szüretelt, néhol töppedt szemeket is tartalmazó alapanyagból készült, mindösszesen 1 darab 900 literes hordóval. Albert Gazda november végén kóstolta, hasonló eredménnyel, mint amilyennel általában nálam is zárulnak a Györgykovács-kóstolások: fiatal még. Azóta viszont a szépség és harmónia útján Kronosz majd' fél éven át terelgette a bort, így elkövetkezett az újabb kóstolás ideje.

A hárslevelűt egyébként az utóbbi időben én is nagy becsben tartom. Nemcsak azért, mert nálunk őshonos a fajta, hanem azért is, mert néha nagyon komoly teljesítményre képes akár a Somló vagy a Badacsony-környék bazaltján, akár a Hegyalja változatos talajösszetételű lankáin. Ez másrészről sajnos azt jelenti, hogy se siklósi, se debrői hárslevelű még nem dobogtatta meg a szívem, de a bennem élő hedonista számára bőséges kárpótlást jelentenek e tárgyban akár Laposa Bence, akár Demeter Zoltán borai.

Vagy akár Györgykovács Imréé is. A bor világos szalmasárga színnel köszön rám, meg némi zöldes reflexekkel. Első ránézésre tehát megint megszívtam, megint túl fiatalon tepertem le. Az illat azonban rácáfol a pedofília gyanúját belengető balsejtelemre: ha az elején nagyon visszafogott is (ami egyébként Györgykovács-védjegy lehetne), azért harmonikus, elegáns, összerendezett. Kő és ásvány vezeti persze, de némi forgatás után előbukkannak a fajtára jellemző virágos, hársos aromák is. Az első benyomásom az, hogy hihetetlenül tiszta és elegáns az illat. Nem tolakszik, nem veri be az orromat. Semmi sallang nincs benne, csak a kő, a hárs és a tisztaság maga. Ettől clear a bolygó, hogy a Xenu-fanklubnak is üzenjünk egy veretest. Mindezek mellett persze somlóibb, mint hárslevelű.

Szájban pedig szépen követi az illatot: ásvány ás kő, kő és ásvány, délceg, érces hangon zengő savak jönnek. Mégsem billen el a savhangsúly felé, az acidokat telt, glicerines áradás ellenpontozza, az ízvilág is összerendeződött, fiatalos hamariságnak, kilógásoknak nyoma sincs benne. Az előre beharangozott maradékcukorból viszont semmit nem érzek, a bor nyelvileg csontszáraz. A savaknak köszönhetően ugyanakkor szép hossza is van, némi decensen elegáns kesernyével a végében. Tiszta és sallangmentes, ásványos és szép. Ha új fejezetet nem is fog írni a Somló nagykönyvébe, minden tekintetben elegáns és ízig-vérig somlói bor. Vastag 6 pont a jussa, és szívből jövő ajánlás.