Az elmúlt években nem kapkodtam a Disznókő reduktív fehérborai után, testesebb, sűrűbb dolgokra vágytam, tokajilag különösen. Mióta beköszöntött a Burgundiát kereső száraz furmintok reneszánsza, azok közt mélyedtem el önfeledten.

Most azonban, hogy az ilyenekből egyre több és több van – és koránt sem nevezhető mindegyik jól sikerültnek; ám annak, hogy kételyeimet bővebben kifejtsem, még nem jött el az ideje –, fordítottam a köpönyegemen, elkezdtem könnyedebb, kiegyensúlyozottabb, elegánsabb savú, lendületesebb versenyzőket keresni.

Egyelőre még azt sem tudom, hogy – ha már Tokajnál tartunk – újabb keletű várakozásaimat a furmintok vagy az általában zamatosabbnak tűnő hárslevelűk fogják-e beteljesíteni, de megint csak nem szívesen rohannék előrébb a kelleténél.

Hanem maradok a konkrét bornál. A Disznókőt senkinek sem kell bemutatni, nem is pepecselek vele, annyit jegyzek meg, hogy a Tokaji borvidék határában elterülő borászat ez ideig nem helyezett különösebb hangsúlyt az úgynevezett nagy száraz fehér elkészítésére, csinált évjáratonként egy reduktív furmintot, baráti áron, jelentős mennyiségben, oszt kész. A terítéken lévő hárslevelű kivételes példány, annyira, hogy a cég honlapján nem olvashatni róla semmit, nincs rajta a jól kidolgozott termékpalettán.

Tükrös halvány aranyszín – persze csak ilyen lehet, ha másmilyen lenne, aligha beszélnék róla –, vonzó, finom illat. Kicsit ásványos, inkább növényes, mint gyümölcsös, érett, de élénk is még, a hárslevelű mézessége diszkrét árnyalat. A fajta azért jól felismerhető. Meleg karakterű. Közepes test, arányos alkat, a 13-as alkohol kissé melegít, de nem csíp, a savai mennyiségileg rendben vannak, csiszoltabbak, kifinomultabbak lehetnének.

Zamatos, hosszú, rokonszenves bor, jó inni, a 6-oshoz semmi más nem kellene, csak picivel több lendület és frissesség, de így is rászolgált arra, hogy tehetségnek minősítsem. Ami annyi, mint 5 pont.