Néhány hete tartozom magamnak és az olvasónak egy beszámolóval az Oremusnál tett látogatásomról. Amelyről már csak azért is muszáj írnom, mert életemben először ittam öregebb bort nálamnál, és nem bántam meg.

Jártam már egyszer olyan kóstolón, ahol kedvenc hegyaljai pincészetem tulajdonosa prezentálta dolgait, rá is csodálkoztam Ribera del Duero legjobb termékeinek mérhetetlen tisztaságára. Akkor csak a Gundelig kellett elmennem, most Tolcsváig, de ez nem baj, szeretek az Oremushoz menni nagyon, szépek a területek, klassz a pince, remek a kúria, kiválóak a borok. Az úgy volt, hogy ezúttal ilyet is ittunk, meg olyat is, szenyor Alvarez tulajdonos és Bacsó András kóstoltatott. És ettünk is ráadásul, Csizmadia András főzött, olyanokat, hogy megbocsátottam neki a gasztrofilozófus kifejezés használatát. Aki úgy főz a gyakorlatban, ahogy ő, az nekem bármit mondhat elméletben, elhiszem.

De vissza a borokhoz, ha nem is hosszan, hát röviden. Először is meg kell említeni, szépen alakul a 2006-os Mandolás, sokat vártunk tőle, talán be fogja teljesíteni, a legszebb évjáratnak tűnik a 2000-es, de legalábbis a 2003-as óta. Utóbbi az ott prezentált palack tanúsága szerint is elindult már lefelé, viszont érdekes, hogy volt szerencsénk egy magnumba töltött 2002-eshez, állt, mint a pinty, érett volt, de finom, zamatos és életteli.

A hangsúly mindazonáltal nem a szárazakra helyeződött, hanem egy ötpéldányos ötputtonyossorra, napjainkból időutaztunk vissza a régmúltba. Ezeket az évjáratokat vehettük magunkhoz: 2000, 1999, 1988, 1972, 1956.

A 2000-es Oremus-aszúktól évek óta el vagyok ragadtatva, az 5 puttonyost újrakóstolva semmi okom arra, hogy megváltoztassam álláspontomat. Szépséges illatok, gazdagon gyümölcsös ízek, krémesség és lendület, meleg karakter. Az 1999-esen nagyon is érződik, hogy másmilyen volt az évjárat, keményebbek a savak, minerálisabb, férfiasabb a bor.

A korosabbakat köztudomásúan nem az Oremus termelte, akkor még nem létezett, az örökölt tételek javát szedte ráncba a pincészet. Az 1988-as tipikus oldszkúl aszú, diós-dohányos karakterrel, izgalmak nélkül. Az 1972-es ugyanaz pepitában, bár mélyebb.

Hanem az 1956-os meglepett, és nemcsak azért, mert az idősebbeknek meg kell adni a tiszteletet. Nyilván ezt a bort sem iskolázták másként, mint a rendszerváltás előtt az összes többit, és mégis. Túl azon, hogy önmagában fantasztikus, hogy egy 52 éves bor él és virul, meg kell jegyezni: olyan szép struktúrát és bársonyos krémességet mutatott, amit nem feltételeztem volna. Érteni vélem már, miért is lehetett nagy esztendő 1956.

És este következtek a spanyolok spanyol pincéinek közeljövőben piacra kerülő évjáratai. Először a Toro borvidéken található Pintia 2006-os évjárata. Ezt a bort rendre kevésbé tartom izgalmasnak, mint a többit, bár a frenetikus 2003-as kivétel volt. A 2005-ös Alion ellenben már maga az elegancia, továbbá a 2004-es Valbuena pláne külön kategória. De mit mondjunk akkor az 1999-es Vega Sicilia Unicóról? Mondjuk azt, hogy ott van a világ legnagyobbjai között, és ezzel még nem mondtunk semmit. A szerencsések és a milliomosok ne ugorjanak félre, ha találkozhatnak vele.