Csite 2007 elején számolt be a még közös név nélkül futó, de már akkor is összetartó ifjú tőkésekről. Németh Attila nem szerepelt abban a merítésben, és ő láthatóan máig lazábban kötődik ehhez a körhöz, hiszen a TőkésTársak április 24-i bemutatóján is dublőr helyettesítette. Csite viszont eljött, így tudtunk néhány szót váltani. Ő a gyökerektől indul (vagy legalább a szürettől), azaz már a kóstolás előtt sejtett egy-két dolgot, én a palack felől (elhanyagolható terepgyakorlattal), így a véleményünk néhány pontban óhatatlanul eltért. De különös módon a "Mi volt a legjobb bor?" játékban nagyon közel kerültünk.

Szerinte a válasz fehérben Németh Attila Oldalrizlingje, vörösben Losonci Bálint Úrráteszi Kékfrankosa. Kapcsolatunk természetének megfelelően ezúttal is vizsgáznom kellett (l. "Sokat kell még tanulnod!"), és ízlés- és felfogásbéli különbségeink ellenére alig vertem le a lécet: fehérben átmentem, vörösben a Gereg és az Úrráteszi között haboztam, végül a "csak egyet lehet!" felszólításra a Gereg mellett döntöttem. Az összbenyomásról nem beszélgettünk, de talán nem fog velem vitatkozni: fehérboros vidéken láttunk már ennyire elszánt, tehetséges, tájékozott és intelligens borászokat, vörösben még nem. Ezzel nem a mátrai fehéreket akartam visszaminősíteni, hanem azt jelezni, hogy egy rakáson ennyi patyolattiszta és egyedi vörössel ritkán találkozik az ember.

Németh Attila ebben a társulatban sztár, bármily furcsán hangozzék is; őt valószínűleg többen ismerik, mint a másik három tőkést együtt véve. Néhányszor már leírtam, és nincs okom módosítani a véleményemet: istenadta tehetség. A bemutatóra két bort küldött. Az Oldalrizlingre keresztelt olaszrizlingje 30 gramm maradékcukrával a maga műfajában remekmű. Vonzó, sokszínű, arányos. Nem tudom, hogy mikor, hol, mennyiért lesz kapható, de aki nem pikkel az édesre, az tartsa észben a nevet. A Hanna Cserepesi Sárgamuskotálynak sajnos csak a lehengerlő illatát élvezhettem, mert nyári szobahőmérsékleten került a poharamba, és így megborította a 200 gramm cukor. (Németh Attila a sárgamuskotály koronázatlan királya, a 2005-ös Alana számomra mérföldkő.)

A kóstoló legnagyobb felfedezése (nekem legalábbis) Szecskő Tamás szortimentje volt. Biztos kézzel kivitelezett, elegáns, tiszta ízű, gazdag borok egytől-egyig. Akik megmártóztak már a kézműves mikrokozmoszban, azok tudják, hogy a játék nagy tétekben folyik, a jackpotra azonnal következhet a teljes lenullázódás. Szecskő Tamásnak sikerült a nagy bukás veszélyét úgy kiiktatnia, hogy a jackpot látótávolságban maradt. A 2007-es Rubintos kötelező tananyag bárkinek, aki jóban van magával. A 2006-os járt már nálunk. A rubintos ritka fajta: kékfrankos-kadarka keresztezés. Nem tudom, hogy mi hátráltatja az elterjedését, de ez egy pazar példány. Izgalmas, komplex, friss, jó közepes testtel, érett, építő tanninokkal és hosszú lecsengéssel. Az alkohol egy hangyányit megbillenti, de nekem az a plusz melegség jól esett. A Turán igazi egzotikum. A fajta festőszőlőként van elkönyvelve, de egyre többen kísérleteznek vele önálló borként. Nagyon erőteljes, gazdag és egzotikus illat: alapvetően rózsa és szamóca kis parfümösséggel. Kóstolva lágy, bársonyos, az alkoholt itt a sav nem tudja egyenesbe hozni. A tannin nagy és bársonyos, egyáltalán nem szárít. Érdekes színfolt, bár sav nélkül nehéz magasabbra kapaszkodni. A fehérek mind zamatosak, intenzívek és elegánsak. Különösen a 2008-as zöldveltelini és a szürkebarát tetszett. A Zöldveltelini a Mount Nelson Sauvignon Blanc illatorgiáját kínálja, jobb szerkezettel és annak túlfűtöttsége nélkül.

A beharangozás alapján Karner Gábortól vártam a legtöbbet. Úgy hallottam, hogy a Vitézföld kékfrankos Ráspi vagy Buttler trónját fenyegeti, és e hír megalapozottságát látszott alátámasztani az a prózai, de súlyos tény, hogy a 2006-os és a 2007-es egyaránt 4600 forint a Terroirclubban. Egy kóstolás nem kóstolás, de nekem mindkettő túl sok volt: brutál tannin, vágtató savak, 15 közeli alkohol. A 2007-es egy fokkal szelídebb. Míg Szecskő Tamás és Losonci Bálint borait a kifinomultság, az elegancia, a lágy érintésű tanninok jellemzik, a Vitézföld ledarálja a kóstolót. Hogy a harcoló felek egyszerre teszik-e le a fegyvert, és születik-e a csatamező fölött harmónia, azt csak a megrögzött terroiristák vélték tudni. A 2008-as Vitézföldnél mindenesetre taktikát váltott Karner Gábor, csak 2 hétig áztatta héjon a korábbi 4 helyett. Nekem sokkal rokonszenvesebb lett az eredmény, ő viszont 2009-től vissza akar térni a 4 héthez. A 2008-as Tavaszföldi Kékfrankos sillernek indult, de a kétnapos héjon áztatás is vörösbort csinált belőle. Műfajtól függetlenül nekem nagyon tetszett, és meggyőzött arról, hogy Karner Gábor kitűnő szőlőből dolgozik (ceterum censeo, sok az a 4 hét).

Losonci Bálint fehéreit ezúttal nem kóstoltam, a kékfrankosai viszont lenyűgöztek. Az Úrráteszi és a Gereg pannon klasszis-gyanús. A honi burgundi paradigma elvárásainak megfelelő Úrráteszi egészen halovány színű, ám hibátlanul tükrös. Az illata viszonylag zárt, aztán fokozatosan florális, szamócás jegyek kerülnek elő, némi vegetális beütéssel. Kifinomult, könnyű és elegáns. Egészen éteri bor. A Gereg kerekebb. Ez színben is sötétebb, zamatban is gazdagabb, és az ismerősebb cseresznye-vonalon mozog, de a fehér virágok itt is érezhetőek. Feltűnő mindkét bor esetében a leheletfinom tannin. Én a magam részéről elbírtam volna még egy kis érettséget, testet, de ez a puritán stílus egészen új arcát mutatja meg a kékfrankosnak. A 2007-es Nyitnikék (magyar frankos-kékfrankos házasítás) mindkét dűlőszelektált kékfrankosnál markánsabb, fűszeresebb, testesebb, az alkohol jólesően gömbölyít rajta. A dűlőszelektáltak inkább a haladóknak, a Nyitnikék viszont bárkinek nagy élmény.

Csite was right: a TőkésTársak munkája „tiszta, előremutató és értékteremtő”. Egernek új riválisa van.