A legizgalmasabb spanyol borok szinte kivétel nélkül helyi fajtákból készülnek, és mára kialakult egy sajátosan spanyol stílus. Alvaro Palacios, a csillagászati árú és lenyűgöző minőségű L’Ermitát jegyző borász a következőket mondta a szemléletváltozásról: “Szinte látnoki megszállottsággal hittünk abban, hogy a sikeres jövő az örökségünkben rejlik. Ezért láttunk neki akkora elszántsággal a régi borvidékek feltámasztásának.” A mai spanyol borok zamata, még az olcsóbbaké is, rendkívül intenzív. Palacios szerint ez részben azzal magyarázható, hogy annak idején olyan területekre telepítették a szőlőt, ahol a talaj más növénynek sovány lett volna, és a gyakori aszály miatt vastagabb a szőlők héja, így a belőlük készült bor fenolokban és zamatanyagban gazdag.

Ezt Jancis Robinsonnál olvastam, és három most kóstolt bor kapcsán jutott eszembe. Nem mintha a tapasztalat szóról szóra követte volna az elméletet. A mi hármasunkból az egyik egy elfeledett borvidékhez és egy szinte rokontalan fajtához köthető, és olyan jövőt ígér, amelybe szívesen költöznék, a másik helyi fajtát viszont addig járatták a barrikiskolába, míg janicsárt nem faragtak belőle, a harmadik pedig, nem viccelek, megszólalásig hasonlít egy hibátlan kékoportóra.

Alión 2004

Számunkra ez egy bűndrága bor, csak szövetkezetbe tömörülve tudtuk beszerezni. Ám a Vega Siciliánál a maga 60 eurós árával alsópolcos beetető. Azt hittem, káprázik a szemem, amikor észrevettem a címkén, hogy 270 000 palack készült belőle. Ha mondjuk a pince a magyar bolti ár harmadáért értékesíti, akkor ez HUF 1.336.500.000/évjárat. Ehhez képest nem nagy flös a kéró.
Biztosan mindenki látott már olyan ábrát, amely a test arányait eltorzítva szemlélteti, hogy testfelületünk különböző részei mennyire érzékenyek (motor homunculus). Nálam a borérzékelés vízfeje a szaglás volna. És ennek a bornak az aromatikája nem hoz izgalomba, nem késztet munkára, mivel szinte minden mást elnyom a kólaszörp. Hülye érzés tizenöt rongy leszurkolása után VBK-t szagolgatni. Lehet, hogy példátlan bravúr tempranillóból és pörkölt tölgyből reprodukálni ezt az aromát, de ha engem kérdeznek, kár volt a gőzért. Szóval az illat intenzív, intenzíven kólás. Ha nagyon elszántak vagyunk, akkor fekete ribizlit, szedret és dohányt is találunk a függöny mögött. Kóstolva komoly test, hibátlan szerkezet, jó savak, csipetnyi alkoholédesség. A kortyban is kóla és fekete ribizli. A tannin markáns, de nem szárít. A lecsengést a jó savak szépen kihúzzák, de az alkohol enyhén éget. Összességében egy erőteljes, csiszolt bor komoly tartalékokkal, csak hát borban a kóla nem menő. A Wine Advocate a 2004-es Aliónban 96 pontot lát. Talán ha én is sejteném, hogy milyen lesz tízévesen, bőkezűbb lennék. Így erős 7 pont.

Descendientes de J. Palacios Petalos 2007

Alvaro Palaciost mindenki szereti, most már én is. Ahhoz képest, hogy mekkora borbirodalmat hordott össze a család, a fiú retorikája (és talán gyakorlata is) meghökkentően radikális. Alvaro séróból nyomja a-szerzetesek-már-mindent-tudtaktól a terroir szentségén át a biodinamikus vuduig ívelő newspeaket. Nekem intellektuálisan bűzlik a neokon-new age nász, de, és ez egy nagy de, inkább vállalnám, hogy holnaptól csak biodinamikus borokat iszom, minthogy biodinamikusat soha többé. És aki - helyesebben, akik, mert ez az összcsaládi vállakozás - ilyen bort tesz le az asztalra 15 euróért, az tőlem Richard Perle-lel is cimborálhat.
Életem egyetlen menciája, a Paixar is kimondottan virágos volt és nagyon sötét. A Petalos-ban is narancsvirág és ibolya viszi a prímet, aztán feketebogyósok, áfonya és szeder, végül valami grafitos, bazaltos ásványosság is előkerül. Az illat nem tolakodó, az alkohol nem akadályozza a finomabb árnyalatok érzékelését. Kóstolva érezni, hogy fiatal még, feszes szerkezetű, közepes testű, arányos bor. A kézműves borok transzparenciáját kínálja szemölcsök és szőrszálak nélkül. Ízben szamóca és fekete szeder. A kortyban van egy nyugodt fennsík, ahonnan zavartalanul körül lehet nézni, és élvezni a részleteket. Kerek és erőteljes tannin, sem nem édes, sem nem szárít. A lecsengés hosszú, dióolajra emlékeztető aromával. Kevés olyan bort tudnék mondani – főleg ennyi pénzért -, ami ennyire telibe trafálja a jelenlegi ízlésemet. Megelőlegezett 8 pont és kapitális best buy. 

Palacios Remondo La Vendimia 2008

Olcsó, amennyire egy tisztességes importbor olcsó lehet. Kiköpött kékoportó. Mivel fele részt tempranillo, fele részt garnacha, így vagy titkos szálak fűzik az ibériai félszigethez a portugiesert, vagy a szénsavas maceráció felelős az illúzióért. Mindenesetre a riojai oportó házi használatra bőven elég pontos leírás: szaftos, gyümölcsös, élvezetes. Színre lila, az illatában határozottan érződik a frissen szedett kékszőlő. Ha jobban elmélyülünk benne, egészen komplexnek fogjuk találni: cseresznye, dohány, bőr, vanília, vadhús és fém. Kóstolva zavartalanul gyümölcsös, viszonylag rágós struktúrával és húsos tanninnal. Nagyon jól csúszik (báránybordához tökéletesen passzolt). A lecsengés rövid, de erre a borra nem lehet haragudni. 5 pont

(Pechjére a Szemes Portugieser kétharmad áron valami hasonlót nyújt, és még a magyar munkaerőt is védi.)