Az alábbiakban kedves olvasóink kedves olvasónk, Mistinguett gasztroriportját olvashatják a grenoble-i Millésime-ről: Ilyen az én szerencsém. Csütörtökön délután négykor kezdődik Grenoble-ban a „Millésime” borfeszt. Este nem tudok elszabadulni, pénteken meg délben megy a vonatom. Ez is kimarad, gondoltam, de azért csütörtök délután csak benéztem egy órára. Aztán péntek délelőtt ott toporogtam fél órával nyitás előtt, hogy még egy kicsit szétnézhessek.

Grenoble az Alpok fővárosa, nem mondhatnánk, hogy a bor olyan nagyon a profiljába vágna, legfeljebb a forralt, síelés után. A legközelebb a Côtes du Rhône meg a Beaujolais van, nem épp világverő egyik se, tisztelet persze a kivételnek. A Millésime nem is tartozik a fontos boros események közé, kicsi tű a nagy francia szénakazalban, viszont olyan tű, aminek nagyon meg lehet örülni, ha az ember véletlen rátalál. A fesztivál idén tizenöt éves. Egy csapat borkedvelő fiatal találta ki anno, azóta is ők a gazdái. A koncepció sem változott: cél a bor laikusoknak való bemutatása. Negyven termelő van jelen, fejenként 5-10 borral, meg néhány kézműves termék: pástétomok, libamáj, kolbász. Mégsincs vásári hangulatnak nyoma se, a Grenoble belvárosának egyik fő-, de nem túl nagy terén elkerített fesztivál leginkább kulturális rendezvényre hasonlít. Mutatja ezt az is, hogy a tér közepén a kóstoló négy napja alatt folyamatosan – leginkább komolyzenei és jazz – koncertek mennek. Ez elég eredeti hangulatot kölcsönöz a fesztiválnak, hangosítás nincs, úgyhogy a zene nem tereli el a figyelmet a borról, de arra elég, hogy a kóstoláshoz sajátos atmoszférát teremtsen.

A Millésime célja tehát az, hogy a széles, laikus közönséget flörtöltesse a borral, és ezt elég okosan próbálja megvalósítani. A bejárat mellett amolyan ismertető magyarázza el röviden, hogy mire érdemes kóstolásnál figyelni, vagy hogy miért nem baj, ha a köpőcsészébe öntjük a maradékot. Belépvén egy apró kiállítást találunk, régi és nem annyira régi boros eszközökkel. Aztán a bor különböző színárnyalatait bemutató kreáció, végül egy illatsor következik: egy-egy nagy üvegben „elhelyezték” a borra leginkább jellemző illatokat, ezeket lehet megszimatolni. Kávé, csokoládé az egyikben, csokor virág a másikban, szárított gyümölcs a harmadikban és így tovább. Aki pontosabb információkat szeretne, jelentkezhet valamelyik előadással egybekötött kóstolóra, fél óránként indul egy, a fesztiválon szereplő borvidékeket mutatják be rajtuk. Nem lehet elég korán kezdeni, ezért gyerekeknek is rendeznek kóstolót, kézműves gyümölcslevekkel. Látható a tizenöt éves tapasztalat, ötletekben nincs hiány, nekem nagyon tetszett pl. az, hogy a szervezők megegyeztek a város számos éttermével, hogy a fesztivál időtartama alatt a belépőt felmutatók a vacsorához ihassák a saját, kóstolón vásárolt borukat. De a legérdekesebb a termelőkkel való beszélgetés. Mint később megtudtam, a fesztivál külön kéri a résztvevőket, hogy ne csak kóstoltassák, de magyarázzák is a borokat, és egészen meglepő az általános közvetlenség és segítőkészség, ami a személyzetet jellemzi. Találomra álltam meg egy-egy standnál, koncepcióm nem volt.

Legelsőnek egy elzászi pincénél próbáltam szerencsét. A Wunsch et Mann névre hallgató termelő először egy pinot gris-t (Cuvée de la Reine Clotilde 2006) töltött a poharamba. Illatra „meglepően tejes-mázos” volt – bármit is jelentsen a füzetembe hirtelen felindulásból bekapart jelző –, szájban finom, bár kicsit talán tompa sárga gyümölcsök vitték a prímet. A másik kóstolt tétel természetesen egy gewürztraminer lett, név szerint Cuvée Saint Rémy 2007. Kevésbé volt eredeti, kis szénsav lazította a fajtának megfelelő mézes gyümölcsösséget. Harmadiknak egy másik gewürztraminert kaptam, három különbséggel: hogy ez egy grand cru, egy évvel öregebb és jóval kerekebb. A gyönyörű aranysárga, igen gyümölcsös de kissé savtalan Grand Cru Hengst 2006 nyalogatása közben a gazda elmondta, hogy Elzászban 2006 nehéz évnek bizonyult, viszont idén olyan volt az időjárás, mintha a nyuszi hozta volna, szóval írjuk fel: 2009, Elzász, oké. Három fehér után megkívántam a vöröset. Az elzászi gazda felajánlott egy pinot noirt, csakhogy nekem pont egy hete volt nem annyira örömteli találkozásom egy elzászi, valamint pont két hete egy nagyon is örömteli légyottom egy burgundi pinot-val, úgyhogy arra gondoltam, ideje tovább állnom. Hová menjek északról, ha nem délre?

Ez itt Korzika? – kérdeztem a szemmel láthatóan hedonista, bajszos embert a pult mögött. Ennél Korzikább nem is lehetne, válaszolta. Érdeklődésemre, hogy az hogy lehet, hogy az ő Korzikája pont egy Burgundia és egy Savoie között találató, míg az összes többi Korzika átellenben, a fesztivál túlsó partján, rendíthetetlen nyugalommal felelte, hogy amazok közé ő nem megy, mert azok egytől egyig mind őrült nyugatiak, míg ő tősgyökeres keleti korzikai, mit gondolok mégis. Azt gondoltam, egyébként, hogy ennek az őrültnek biztos érdekes bora lesz. Ehhez képest az elsőtől nem estem hasra, nem volt rossz, de egy keleti korzikaitól én ennél többet vártam volna. Ezt meg is mondtam a bajszos embernek, aki Mateo Falcone-i szilárdsággal válaszolta, hogy akkor döntsem a maradékot a köpőküblibe, mert rátérnénk a lényegre. Nem mondtam még amúgy, ez a Casabianca nevű, amúgy Korzikán az egyik legnagyobb domaine volt, és az első borát Centenaire du Fondateur 2007-nek, a másodikat pedig Excellence 2006-nak hívták. Összetételük ugyanaz, 60% niellucciu (sangiovese korzikaiul, világosított meg a gazda), 30% sciaccarellu (amit meg schjuchettadurának is neveznek), és 10% syrah. A Centenaire du Fondateurnél egyből az abszolút kisebbségben lévő syrah tolakodott előre, még nem tudtam, miből van, de már az motoszkált a fejemben, hogy ha a korzikai bor languedoci, akkor azért én nem fogok hajóra szállni, ráadásul szemmel láthatólag és szájjal érezhetőleg nagyon fiatal még ez a 2007-es. Szóval nem nyűgözött le. Ami viszont egy évvel idősebb testvérét illeti, viszonylag borsos, 11 eurós ára ellenére, valamint feleségem unszolására vettem belőle egy palackkal, egyrészt mert finom, másrészt hogy örömet szerezzek a bajuszos embernek. Orrban kissé letámad valami füstösség, de amúgy nincs rossz illata, szájban pedig már nagyon szép kandírozott epret és szedret idéz, és valószínűleg ez még csak a kezdet, elvégre csak három éves.

Úgy döntöttem, ez a dolog megér még egy kört, ezért átmentem a túloldalra, az aljas nyugati korzikaiakhoz, és megálltam egy standnál találomra. Santamaria Patrimonio 2006 került a poharamba, mely teljes egészében niellucciu, de ennek ellenére eléggé hasonlított az Excellence-ra. Kicsit fásabb, de ugyanolyan finom. Ennyi fért bele a csütörtök délutáni villámlátogatásba, péntek délelőtt se sokkal több. Mivel szinte első voltam, még kicsit álmos volt a fesztivál, a standok mögött kávézva készülődtek a fáradt borosgazdák, odamentem hát egy helyre, ahol egy viszonylag kipihent arcú néni pakolászott. Château Haut-Grelot volt a pince neve, a borok besorolása Premières Côtes de Blaye, vagyishát Bordeaux. Egy reduktív sauvignon-sémillonnal indítottunk (Traditionnel 2008), melynek személyében bemelegítőnek kaptam egy teljesen korrekt akácos gyümölcsöt. Aztán megmutatta a néni ugyanezt a bort tölgyfahordóban, ez kevésbé tetszett, pedig jobb volt.

Ránéztem az órámra, és elkeseredetten konstatáltam, hogy nagyon kell sietni, odaléptem hát gondolkodás és keresés nélkül a szomszéd sátor egyik standjához. Burgundia. Ahh. Anne és Jean-François Delorme borai sorakoztak előttem, meg egy fiatal hölgy, aki nyomban be is mutatta a négy rendelkezésre álló fehéret: 1. Bouzeron 2007 Cordères; 2. Rully 2006 Varot; 3. Montagny Premier Cru 2005; és 4. Rully Premier Cru 2005, majd megkérdezte, hogy ebben a sorrendben jó lesz-e. Mondtam, hogy jó, és minden bor után egyre nagyobbat örömködtem. Az utolsó után fickós lettem, és azt találtam mondani a hölgynek, hogy ez nagyon finom, és érzem, hogy még fiatalocska meg minden, de azért az meglepő, hogy illatot szinte egyáltalán nem lehet érezni rajta. A hölgy meglepő módon egyáltalán nem mondta, hogy menjek a jó édes anyámba, hanem azt mondta, hogy ez természetes, de ha majd 10-15 év múlva megint megkóstolom, meg fogom látni, milyen szépen kikerekedett addigra. Valamint azt is mondta, hogy ha gondolom, rátérhetünk a pirosakra. Olyan hangot hallattam, mint akinek megy a vonata, de azért még egy sor vörös talán belefér. Ebből is négyet mutatott a hölgy, és mindet remeknek találtam, bár én a burgundikkal mostanában amúgy is rendkívül meghitt viszont ápolok. Mindenesetre az első, egy Rully 2003 azonnal megadta a hangot, nem volt már időm elemezgetni, ezért annyit írtam fel, hogy „uff nagyon finom”, ami nem tudom, borszakértőileg mennyire értékelendő ún. informatív hozzászólásnak, tartok tőle, csak módjával. A második palackból egy Rully Varot 2005 bújt elő, kábé azt a stílust hozta, mint az előző (uff nagyon finom), csak egy kicsit megfűszerezve, elsősorban köménnyel. A következő tétel, nevesen Rully Premier Cru 2002 teljesen más stílussal lepett meg, fűszernek nyoma sem volt, hanem éppenhogy rózsa és egyéb erős illatú virágok hízelegtek a szokásos gyümölcsökkel kézen fogva. És nagyon, de nagyon sajnáltam, hogy az utolsó tételre már tényleg annyira kevés időm maradt, hogy nemhogy kóstolni nem tudtam tisztességesen, de még azt is elfelejtettem felírni, hogy milyen évjárat volt, úgyhogy inkább nem is mondok róla semmit.

Elköszöntem a burgundi hölgytől, és kifele menet eszembe jutott, hogy ha véletlenül lekésném a vonatot, akkor itt ragadnék a hétvégére. Mikor fél órával később bezárult mögöttem a TGV ajtaja, elmorzsoltam egy könnycseppet, és a Piramis Miért nincs két életem című dala járt a fejemben.

[A kép forrása: www.isere-tourisme.com]