Régóta képzem magamat, hogy ne legyek bordzsihádista. Hogy ne irtsam tűzzel-vassal az egyetlen igaz nevében a sok igaztalant. Hogy ne egyre kevesebbnek örüljek, hanem egyre többnek. De ha őszinte akarok lenni, az Almageszt egy káoszelméleti alapvetés az én borvilágképemhez képest. Nálam a világfa tetején a klasszikus borszerű borok trónolnak, szőrrel, bőrrel, palásttal. A kis testi hibával született óvilágiak remegve kapaszkodnak a törzsbe. A gyökerek közötti alvilágban pedig csupa újvilági: az irreális és szürreális aromák hordozói, a szurokborok félpénzen, amelyekben megáll a kanál, kátrányos a tannin és savat legfeljebb pipettával kaptak. Persze olvastam sokszor, hogy az alsó féltekén is készülnek igényes, sőt, kézműves borok – de hát olvastam azt is, hogy a mexikói kardfarkú halak a farkukkal kardoznak. Szóval azok a mitikus újvilági kézművesek nem tudják átúszni az óceánt, a nagyüzemek pedig semmi olyat nem kínálnak a 15-20 eurós sávban, ami följebb csábítana. Lehet, hogy egy Henschke Hill of Grace, egy Cheval des Andes, vagy egy Penfolds Grange elvarázsolna, de én sokkal kisebb odszokkal játszom.
Ám szerencsére vannak nálam nagyobb spílerek. És éppen jó helyen álltam, amikor hasított az ausztrál villám. A terv az volt, hogy két Penfolds nagyágyú (RWT 03 és Magill 04) mellett megkóstolunk egy óvilági klasszikust (Guigal Ermitage 03), egy dél-afrikai feltörekvőt (Simonsig Merindol 05) és egy hazait (Bock Syrah 03). Aztán beütött a ménkű, és azóta semmi sem olyan, mint volt. Most csak arról a két Penfoldsról írok részletesen, amelyek statisztává fokozták le a többi szereplőt, és kirúgták a sámlit az egyik kedvenc előítéletem alól.
Penfolds RWT Shiraz 2003 (Barossa Valley)
Az RWT rövidítés feloldása: Red Winemaking Trial, ami helyiértékét tekintve talán Heimannék "Stílusgyakorlatának" feleltethető meg. Az RWT projekt 1995-ben indult, és 2000-ben került piacra az első évjárat. A bor stílusát meghatározó fő elemek: kizárólag Barosssa-völgyi szőlőből készül, a válogatás fő szempontja az aromagazdagság és a finom textúra elérése, és amerikai tölgy helyett 300 literes francia hordókban érik (70 százalékban új). Ez az évjárat 2006-ban elnyerte az Év Ausztrál Export Bora címet, bármit is jelentsen ez. A Wine Advocate 96 pontot látott benne.
A három kóstolt Penfolds közül ez volt a közönségkedvenc. Szerintem ez lehet az eszményi ausztrál bor. Álomszép illat, bársonyos textúra, tökéletes érettség, komplexitás, jó egyensúly, kerek, simogató tannin. A mellé bontott 2003-as Bock Syrah megmutatta azt, amit amúgyis sejtettünk: a tökéletes érettség és a mazsolás túlérettség között fényévnyi különbség van. Az RWT Shirazban nincsen lekvár, a korty él, ha nem is ficánkol, és az alkohol nem éget. A Bock Syrah minden aspektusában egy kezdetlegesebb civilizáció jegyeit mutatja, de a legszembeötlőbb fogyatkozás a tetszhalott, statikus, lapos korty volt. (Félreértés ne essék, én néhány éve még Bock Syrah rajongó voltam.)
A 2003-as RWT illata intenzív, mély és csábító. Én fűszerességet nem találtam benne, gyümölcsöt annál inkább: szeder, áfonya és cseresznye, és nagyon hangsúlyosan cseresznyelikőr, aztán jó adag vanília, dió és dohány. Nem tolakodó, nem közönséges, de közérthető. Kóstolva tökéletesen érett feketebogyós gyümölcsök plusz fekete csokoládé. A száj minden szegletét kitölti, de nem tömít és nem nehézkes. Teltsége, gazdagsága, érettsége mellett a sav kerek, és harmonikusan illeszkedik az összképbe (a Magill ezen a próbán hasalt el, kilógott belőle a sav). A tannin mindenhol ott van, de lágy érintésű, nem keserű, nem dörzsöl, belesimul az összképbe. A lecsengés hosszú és száraz. Számomra az első bizonyíték, hogy egy szuperérett, testes és bársonyos bor is lehet harmonikus. 8-9 pont. Nem feltétlenül az én műfajom, de attól még lehet remekmű. You're the one that I want.
Penfolds Grange Shiraz 2001
Erre a borra nem számítottam. Teljesen kívül esik az érdeklődésemen és anyagi lehetőségeimen. Legendás ausztrál bor, legendás áron, amit én a magam nyelvére úgy fordítottam le, hogy sűrítménye mindannak, amit nem szeretek, olyan áron, amit semmilyen borért nem adnék. A Grange-sztori elolvasható itt, most legyen annyi elég, hogy a borlegendák közül talán az egyetlen, amely nem kötődik termőhelyhez, afféle hordóválogatás (mondjuk, az alapot adó Kalimnát 1886-ban telepítették), illetve mindig 100 százalék amerikai tölgyben érik. A 2001-est a legnagyobb Grange-ek között tartják számon, Parkernél 98+ pont. Nyolcévesen is süldő malacnak számít: Jancis Robinson egy 1955-től 2002-ig ívelő vertikális alapján azt állította, hogy az 1991-esnél fiatalabbak még a közelében sincsenek a fogyasztásra ideális kornak.
A palack a kóstolás hevében, hirtelen felindulásból került elő. Így a dekantálás, szellőzés elmaradt. Mindannyiunkat villámcsapásként ért. A név hallatán, a címke láttán azonnal aktiválódott a koncepcionális skatulya: irreális/szürreális aromájú szurokbor, amiben megáll a kanál, kátrányos a tannin, és savat legfeljebb utólag látott. A gyakorlat ezúttal is móresre tanította az elméletet. Fásnak fás, de onnantól kezdve megborul a weltanschauung. Nem fekete, nem testes, nem ragad, nem punnyadt, nem plüss usw. Maga az őserő, de nem mint egy fanyűvő, hanem mint egy grammra kalibrált sprinter. Inas, izmos, magas, robbanékony. Az RWT egyértelműen nagyobb rengés a hedonista skálán, de a Grange még élete delén lesz, amikor az már lecseng. Egy álomszép óvilági borral párhuzamosan kóstoltuk, és nem homályosult el. A Guigal Hermitage 2003 valószínűleg a legtökéletesebb gyümölcsilluzionista a praxisomban, kifogástalan szerkezettel, viszont nem az utolsó szó a komplexitásban, és a tannin bizony szárít, mint a misztrál (egy ilyen szájporszívózásra persze bármikor vevő lennék).
De vissza a Grange-re. Az illat kissé közönséges: hiperintenzív puncs- és eperfagyi, likőrös élénkséggel, kólaszörpös, fenyőtűs háttérzajjal. Eddig akár ausztrál is lehetne. Kóstolva azonban egy másik világba lépünk, vitalitás, tisztaság, transzparencia, ifjonti hév és lendület, semmi éjszakai enerváltság, budoár dekadencia. Minden ott feszül benne, ami a későbbi nagysághoz kell, és bár nem simultak össze, egyetlen elem sem tűnik túlzónak. Nem olyan tömör, mint az RWT, viszont nagyobb ívet ír le. Könnyen el tudom hinni, hogy legfeljebb félúton jár a deleléshez. 8-9 pont mint bor, 10+ mint tapasztalat. A palackba töltött Greased Lightnin'.
Rövid tanulság: az ausztrálok tudnak világklasszis, természetes borokat készíteni, ha akarnak. Nagy véső kellett a bevéséshez, de megvan. És 30 évvel a megjelenés után elég öreg vagyok ahhoz, hogy pironkodás nélkül állítsam a Grease remekmű egy olyan műfajban, amelyet soha nem kedveltem, és valószínűleg máig csak töredékesen értek.
Utolsó kommentek