Foglaljuk össze, mit is tudunk, hogyan áll a mi kis osztályharcunk. Egyrészt vannak a lelketlen verseny- vagy fesztiválborok, amelyeket ravaszul úgy raknak össze a sunyi profitborászok, hogy első szippantásra kiugorjanak a pohárból, rávessék magukat a delikvensre, legyen az kiköpött mintáktól megfáradt, rutinosan fásult szakkóstoló vagy hangos csettegések kíséretében nagyképűen szürcsölgető, alkohomályos, taplónyelvű borsznob. Ezekből az álnok italokból az óvatlanok számára fél deci még szép és kívánatos, másfél deci környékén azonban csúnyán szétmázolódik az alapozó, kikandikál a farkasszőr a báránybőrből, pixeleire hullik a fotoshop.
A másik oldalon pedig vannak az őszinte kézművesborok, amelyek elsőre szinte szagtalanok, de semmiképp sem vonzóak legfeljebb sziklaszagúak, szájban savanyúak és sósak, egyáltalán nem finomak, hiszen nem is mi kóstoljuk őket, hanem ők mérnek meg minket. Értelemszerűen nem mindenki értheti meg őket, csak a kiválasztottak, a malolaktikusan érettek, akik elég alázatosak ahhoz, hogy tanulni akarjanak a boroktól, nem pusztán meginni őket. Feszült figyelemmel és rengeteg erőfeszítés árán azonban eljuttathatnak minket egy magasabb kóstolási szintre, bár ízleni még így sem fognak. Ez tehát az elmélet, már csak azt nem tudom, ezt a bort gyakorlatban hova tegyem.
Mert ugye olybá tűnik, mintha tipikusan kézműves cucc lenne: Szentesinél kézebb művest nem is nagyobb tudnék mondani. Például összesen 270 palack készült ebből a borból, így az egy palackra jutó google találatok aránya világviszonylatban is kiemelkedő. A házasítás gerincét cabernet franc és sauvignon adják egyenlő arányban, van aztán még benne a világhírű csókaszőlőből, kevésbé ismert merlot-ból, kékfrankosból, kadarkából és egy kis petit verdot-ból. Atyja kereskedésében már nem, pinceáron azonban még kapható.
Nem túl sötét, rubinvörös színű. Illata egyedi és intenzív, persze nem az a fajta, ami kiugrik a pohárból, inkább csak ott van nagyon, és nagyon határozottan. Vonzó, mégsem túl egyszerű, nem lehet könnyen ráunni, hiába tetszik már első szippantásra. Először is tömören gyümölcsös és izgalmasan fűszeres, ám egyikből sem az igazán megszokott jegyek bukkanak fel. Narancshéjas, mézeskalácsos, gyógynövényes élénk fűszeresség, cseresznyés, eperkrémes gyümölcsös hangulattal. Aztán mélyebben beleszagolva előbukkan valami sós-hűvösség is, talán nem is a hordóból. Összességében azért meleg karakterű, ám nagyon messze van a direkt dörgölőzéstől.
Szájban tömör, közepesnél nagyobb testű, magas szerkezetű, lendületes bor. Az illatban ígért kedvesség és sokszínűség abszolút ott van, sőt: lenyűgözően ízgazdag, sokrétű és finom. Édesen gyümölcsös, kesernyésen izgalmasan fűszeres, markánsan sós. Inkább sav- mint tanningerinces, bár utóbbiból is van benne egy kevés, csak épp a jobbfajtából, amit nehezebb észrevenni, mert se nem húz, se nem tapad. Savai is szépen csiszoltak és nagyon érdekesen viselkednek. A korty első felében alárendelik magukat a csapatjátéknak, tökéletes tartást és könnyedséget adnak a masszív, gyümölcsös-sós zamatú testnek. A második félidőben aztán szólózni próbálnak, villognának egy sort, azonban mindannyiunk örömére nem tudnak egyedül maradni, magukkal rántják az egész csapatot. Szépen fölhangosodik, vibrálni kezd a korty, mindenki örömjátékba kezd, mintha legalább négy góllal mennének. Lecsengése ezek után nem meglepő módon nagyon intenzív, nagyon hosszú és nagyon finom. Nem hiába éreztem már szórványos kóstolások alapján is, hogy egyik kedvenc magyar vörösborom lehet ő. 8 pont.
Pusztán az a kérdés marad, hogyan lehet egy kézműves remek már elsőre is kedves, és olyan finom, hogy akár egy este lecsúszhatott volna az egész üveggel? Lehet, hogy baj van az elméletekkel? Lehetséges az, hogy én kém vagyok?
Utolsó kommentek