Említettem, hogy már korábbi nyaralásaink alkalmával kialakítottuk az Alkoholista Együttműködés Rendszerét, amely fellengzős és némileg fenyegető neve ellenére egy roppant egyszerű felismerésen alapul: a közös esti ismeretterjesztő és mélyítő borozásokhoz lesznek, akik komolyabb palackokkal járulnak hozzá, míg mások rejtvénynek álcázott lőrével szúrják ki az előbbiek szemét. Ez a konstelláció óhatatlanul a felhígulás irányába hat, vagyis idővel azok, akik az áldozatvállalást és a tanulást komolyan vették, elszomorodnak, megalázódnak, bepipulnak, és kontribúciójuk hozzásekélyesedik a hóhányókéhoz. Ez az ivókörök közlegelő-problémája: az önkéntesség alapján szerveződő kóstolókban mindig lesznek olyanok, akik olcsón váltják meg maguknak a jegyet a kövér legelőhöz, és ez fokozatosan a fűminőség leromlásához vezet. E törvényszerűen bekövetkező folyamat kivédésére találtam ki a hangsúlyt a mennyiségről a minőségre áthelyező képviseleti demokráciát, ahol két szerénytudású palack árából egy tudós palackot vásárolunk nem a címke, nem a szimat, nem a zsigerek alapján, hanem az iszapszemű boröregek szavára hallgatva. [A képet innen metszettem.]

Ott tartottam tehát, hogy vasárnap késő délután egy kimerítő és lehangoló arles-i kirándulást követően elhajtottunk Chateauneuf-du-Pape-ba beszerezni az első CdP-szeminárium anyagát. A Vinadea szerencsére minden nap nyitva van (és szerencsére ezt a honlapról előre tudtam), és pinceáron árul gyakorlatilag mindent, ami az online nyilvántartásban szerepel. Szégyelleném bevallani, hogy az alapozási szakaszban mekkora adathalmazt hordtam össze, és mérlegeltem alfában, mire kiszűrtem ezt a három palackot: Clos du Mont Olivet 2007 €17.50 (Parker: 92 pont, Jancis Robinson: 18 pont), Bosquet des Papes 2007 €16.75 (Parker: 91 pont, Jancis Robinson: 17 pont) és Pierre Usseglio Cuvée Mon Aieul 2006 €44 (Parker: 96 pont). Nagy előkészületekre ezúttal nem volt mód, egy vizeskancsóba fejtettem át a borokat, aztán öt perc szellőzés után mentek vissza a palackba. Viszont bölcs előrelátással hat boros poharat csomagoltam, hogy nekem és feleségemnek minden borra jusson külön pohár, és bár ez a terv füstbe ment, nekem elégtételt jelentetett, hogy senkinek nem kellett vizespohárból kóstolnia. (A Vievinumon ez volt a hivatalos kóstolópohár (Stölzle Experience), és két eurós akcióban lehetett megvenni. Döbbenet, de nem találkoztam még jobb pohárral, pedig ki vagyok rá hegyezve.)

[A CdP-matiné 3:30-nál kezdődik, és a végén a misztrál is beköszön.]

Ez volt az első találkozásunk a Parker által agyonhájpolt, aztán a brit sajtó által péniszirigységből lepofozott 2007-es CdP-okkal, és ebből, én legalábbis, máig nem épültem föl. A nyitánynak szánt Mont Olivet-ről gyanítottam, hogy sikerültebb példány lehet, mert egyrészt a CdP béközépnek csak jó szava volt a pincéről, másrészt egyszerre bírta Parker és Robinson jóváhagyását. A 2007-esek brit bírálata és amerikai felmagasztalása alapján valami bestiálisra, súlyosra, sötétre, számítottam, ami visszaharap, és egy florális, fűszeres, gyümölcsös, elegáns, finom és eleven bort kaptam bársonyos tanninokkal. Mire a sor végén visszakóstoltuk, mindenkit az ujja köré csavart. A hazautazás előtt kartonszám vásároltunk belőle, és egyelőre abban a hitben vagyok, hogy tizenhét és fél euróért soha ehhez fogható borral nem találkoztam. A második bor más stílusban, de alapvetően ugyanezt a minőséget hozta. A Bosquet des Papes sötétebb, testesebb, édesebb, mint a Mont Olivet, hevesebb rohammal indít, de nem jut olyan messzire. Bár kétségtelenül populárisabb stílust képvisel, szó nincs arról, hogy hatásvadász, negédes vagy nehézkes lenne. Az est harmadik bora ára és hírneve alapján a két 2007-es tanítómesterének ígérkezett: Pierre Usseglio Cuvée Mon Aieul 2006. (Valamennyi borász, akivel módunkban állt beszélgetni, a 2006-ost nevezte kedvenc évjáratának. Hogy miért nem 2005-öt az világossá vált a borokból, hogy miért nem 2007-et arra Juliene Barrot (Domaine la Barroche) adott jópofa választ: 2007-ben nem volt semmi dolgom.) Ez a nagyrészt cementkádban érlelt, évszázados tőkékről szüretelt 100 százalékban grenache CdP sötétebb, mint a másik kettő, az illat komorabb, rusztikusabb (enyhe brett-fuvalattal). Ahogy nyílik, nagyszemű fekete cseresznye, szeder, szarvasgomba, fekete bors és valami florális árnyalat érződik, kóstolva testes, termetes, tanninos és finoman édes. Mélyebb, mint a Mont Olivet, de kevésbé friss és van benne valami eldolgozatlan feszültség. A kóstoló végén azt mondtam, és ezt tartom ma is, hogy soha nem kóstoltam egy este egyazon borvidékről három ennyire önálló jellemű, ám egyformán brilliáns bort. 

Chateauneufben vannak olyan birtokok, amelyeket kötelező meglátogatni. Ilyen pl. a Beaucastel, a Vieux Telegraphe, a Pégaü, a Clos des Papes. És persze az, hogy „kötelező” mindjárt rossz szájízt csinál, mert egyrészt szabad emberek vagyunk, másrészt ki szeretné fölfedezni azt, amit ezerszer fölfedeztek már, harmadrészt a kötelező színhelyek unják már az oktondi turistákat, és nem törik kezüket-lábukat, hogy velük bájcsevegjenek. Így egyre erősebben sodródtam a szárnyvonalak felé, de mielőtt végleg beleéltem volna magam a rejtett tisztások önálló felfedezésének illúziójába, eszembe jutott, hogy mennyire reménytelen diák az, akit előbb érdekelnek a kivételek, mint a szabályok, és programba iktattam egy kötelezőt. Ez lett volna a Beaucastel. Sajnos többszöri levélváltás után sem tudtunk olyan időpontot találni, amely kölcsönösen megfelelő lett volna. Így a mi bevezetésünk Chateauneufbe a Clos du Caillou lett. Sem nem tipikus, sem nem nagy, sem nem meghatározó. De jó.

Hétfőn tehát a Clos du Caillouba látogattunk. Parker szerint ez a borvidék egyik legígéretesebben fejlődő pincészete, amelyhez sajnos szívszorító tragédia kötődik. A sancerre-i borászdinasztiából származó Jean-Denis Vacheron 1995-ben házasodott be a Pouzin-családba, és vette át a birtok borászati irányítását. 6 évvel és két gyermekkel később, 2002-ben, a mindössze 35 éves Jean-Denis autóbaleset áldozata lett. Munkáját és elképzeléseit az özvegy, Sylvie Vacheron és Bruno Gaspard főborász viszik tovább, állítólag nagyobb törés nélkül (azért a háttérben ott figyel a helyi Zeusz, Philippe Cambie). A Clos du Caillou azon kevés CdP-borászat egyike, amelynek szépen karbantartott, majdnem naprakész honlapja van, és a gondosság a mailekre adott válasz gyorsaságától kezdve a címkék igényességéig bezárólag minden részleten tükröződik. Hordót, bogyózót, koracélt és palackozósort ezúttal nem láttunk, de a birtok és a borok bemutatását a borász, Bruno Gaspard vállalta magára (aki leginkább egy befékezett és félénk d’Artagnanra emlékeztetett). A mohó piac sajnos kiszippantotta mind a három dicsőséges 2007-es CdP-ot, nincs már Les Safres, nincs Quartz, nincs Reserve. 2008 pedig annyira cudar év volt, hogy amit a jég és a válogatóasztal meghagyott, abból egyetlen decens, ha nem is sziporkázó bort tudtak összerakni. A szortiment a padlótól a plafonig – a belmagasság az évjárat miatt ezúttal nem volt olyan magas - hibátlan volt, az árak méltányosak, a jóra való törekvés napnál világosabb, és mivel ez egy olyan hely, ahol előzetes bejelentkezés nélkül is lehet kóstolni, kihagyhatatlan programpont annak, aki a környékre látogat. [A képen Philippe Cambie és Sylvie Vacheron.]

Az egyik legdurvább best buyjal itt találkoztunk. Magnumban még van választék a 2007-esekből, és mi egy válogatott Cotes du Rhone-t (Bouquet des Garrigues – jegyezzük meg!) vállaltunk be 19 euróért. A Clos du Caillou tele van majdnem CdP-okkal, amelyek CdR besorolásúak, mivel a CdP-területek lajstromba vételekor a fajankó földesúr a kerítéssel körülvett birtokmagra beengedte ugyan a klasszifikációs bizottságot, ám itt elfogyott a türelme, és a további birtokrészek bejárására nem adott engedélyt, így a területeik java a CdP eredetvédelmi határon kívül rekedt (az 53 hektárból 44). Innen jönnek a CdP-hoz közelítő minőségű, ám árban felezett cotes-du-rhone-ok. A mi Bouquet des Garrigues magnumunk kissé zártan, pikánsan-fűszeresen nyitott, aztán négy napon át fejlődött, előbújtak a gyümölcsök, kikerekedett, selymesedett, de soha nem lágyult le, és még az utolsó kortyok is rápirítottak az ötször drágább Cotes Rotie-kra és Hermitage-okra. Talán ez az egyetlen olyan bor, amiből nem vettem, és most esz miatta a penész.

Az estére tervezett kóstolónkhoz sikerült kikunyerálni egy palackot a nemlétező 2007-es Les Safres-ból (ez a hagyományos CdP-juk), viszont a Quartz-ból tényleg csak 2006-os volt. A sor végén kérésemre a borász megmutatott egy 2009-es grenache hordómintát, ami nálam egyből beugrott a hordóminta top háromba - Laci barátom ekkor talált rá a nyaralás mémjére: ha ilyen jó a grenache, minek elrontani más fajtákkal? Ebédelni a Verges des Papes éttermet választottuk Chateauneuf-du-Pape-ban. Ésszel árazott, mértéktartóan modern, jól elkészített, ízletes fogásokat kaptunk (emlegettük sokat Jean-Luc Rabanel anyukáját) – ajánlott hely (a 3 fogásos ebédmenü 18 euró, és egy kifogástalan bárányborda is bennefoglaltatik). (folytköv)