Volt már vita nálunk arról, hogy a külföldi szájak értékítélete mennyire releváns a magyar borok szempontjából (Albert gazda kontra, Bob pro). Általános elvként a "több száj többet lát" talán elfogadható, de tény, hogy Angela Muir vagy Neal Martin elképesztő kalandjai nem a pro-pártot erősítették. A magyar borokat jól ismerő és széles külföldi kitekintéssel rendelkező Wojciech Bonkowski lecsóba csapása érdekesebb volt, hiszen egy olyan véleményt fogalmazott meg, amelyet magánemberként nem egy külföldi említett már: a nagy magyar vörösek stílusa közelebb esik az új, mint az óvilághoz, és ez az export szemszögéből kevés sikerrel kecsegtet (a lecsengés itt olvasható). Tekintettel arra, hogy Lengyelország történelmileg fontos felvevő piaca volt és talán lesz a magyar bornak, úgy gondoltuk, hogy érdekes lehet a Lengyel Borkalauz szerkesztőjének véleményét időről-időre ismertetni a magyar borokról. Talán ő észrevesz olyasmit, amit mi nem látunk az orrunktól, vagy vitára ingerel, és segít tisztábban látni. Fogadják szeretettel, vagy fogcsikorgatva.  

Luka Soproni Kékfrankos 2008

Bor a javából. Nem számítottam rá, hogy ennyire jó lesz, (az okokat lásd lent), de teljesen levett a lábamról. Aki hisz az üresedési sebesség teorémában, annak sokatmondó lehet, hogy a hét és fél deci eltűntetéséhez (némi hitvesi segítséggel) 54 percre volt szükségem. A gyors csúszást jelentősen megkönnyítette, hogy az alkohol mindössze 12.5 százalékos.

Ez egy elég könnyedre hangolt kékfrankos. Meglepően világos, testre alig közepes és savakban nem szűkölködik; ezzel a kombinációval eddig ritkán találkoztam Magyarországon (habár mostanában mintha emelkedne a számuk). Akik nem ismerik a kékfrankost, bizonyára azt mondanák, hogy olyan, mint egy pinot noir, és szerintem 15 °C fok körüli hőmérsékleten érdemes fogyasztani. Többrétegű, viszonylag komplex bor, fűszernövényes, húsos, földes illatjegyekkel, és lédús, édes eper ízével a szájban. Semmi hordó, jól iható és elegánsabb, mint a magyar kékfrankosok túlnyomó többsége. (Úgy hallottam, hogy a Luka-borok korábban meglehetősen hordósak és erősen extraháltak voltak, de ez a 2008-as kifejezetten kiegyensúlyozott.)   

Egészen a közelmúltig Sopron számomra nehezen érthető borvidék volt. Az esélyt a nagy vörösökre láttam, de a régió túl hosszú ideig egyetlen borászra támaszkodott: ifj. Franz Weningerre (azért jó időbe telt mire sikerült megszoknom a boraiban a hordó mértékét). A többiek – Jandl, Taschner, Pfneiszl – tisztességes borokat készítenek, de nagyjából ennyi. Keserűségemet fokozta, hogy mindössze néhány kilométerrel arrébb, az osztrák oldalon, hajdani magyar területen, ugyanazon a terroiron, fantasztikus borokat készítenek – vöröset, fehéret egyaránt – olyan borászok, mint Josef Umathum és Heinz Velich.

Sopron azonban a jelek szerint feljövőben van, és az egyre meggyőzőbb Weninger-borokon túl két kitűnő új szereplő bukkant föl: a különc Ráspi és a dinamikus Luka. A Luka-borok árképzése elég becsvágyó – ezért a kékfrankosért 3750 forintot fizettem a Bortársaságnál, és ez a szortiment legolcsóbb tagja –, de e palack alapján megérik az árukat. Most már igazán kíváncsi vagyok a többire.

[Wojciech Bonkowski]