Talán a Tignanello-vertikális volt az, ami rádöbbentett, hogy egyrészt a megfelelő korban elkapott bor milyen élményt jelent, másrészt mennyire nem tudok semmit a borok éréséről, harmadrészt hogy egy vertikális mennyivel többet mond, mint a mégoly nagy figyelemmel elemzett, ám szórványos szóló palackok. Aztán találkoztam idősebb St. Andrea-, Gál Tibor-, Weninger-, Vesztergombi- vagy Vylyan-borokkal, amik megleptek, és csattanósan cáfolták azt a gyakran elhangzó vádat, hogy a magyar borok hamar szétesnek. Ezért házon belül fölvetettem, hogy indítsunk egy sorozatot, ami segít egy-egy bor karakterét jobban megérteni, illetve tisztábban látni az érlelhetőség kérdését és az új évjáratokban rejlő lehetőségeket. Megkértünk tehát néhány borászt, hogy azokból a boraikból, amelyekről azt tapasztaltuk, hogy a régebbi évjáratok mára révbe értek, kiteljesedtek, biztosítsanak számunkra lehetőséget egy vertikális sor megkóstolására. Szerencsére kaptunk annyi pozitív választ, hogy elindulhasson egy kisebb sorozat. A hangsúlyt ezúttal a leírásra és nem az ítélkezésre helyezzük, azaz ez itt egy pontszámmentes sziget lesz az Alkeszen belül.

Talán egyetlen borászatnak sem köszönhetek annyit, mint a Vylyannak. Történelmileg/földrajzilag úgy alakult, hogy Vylyan-borokon keresztül tanultam meg, mit jelent a minőségi bor, és bár azóta jó néhány hektólitert átszűrtem magamon, az 1999-es Merlot és a 2003-as Syrah máig etalon. A fenntartás nélküli Vylyan-rajongás nálam három zátonyon tört meg: tannin, brett és alkohol (ebben a sorrendben). Most négy évjáratot végigkóstolva a Vylyan csúcsházasításából brettel nem találkoztam, viszont úgy tűnt, hogy a Duenniumok egy tannin/alkohol libikókán hintáznak: az alacsony alkohol szárító tanninnal, a puhább tannin magas alkohollal jár. A 2000-es és a 2003-as között van egy stílusbéli cezúra, ami számomra még sajnálatosabbá teszi, hogy 2002-ben nem készült Duennium. Viszont szerencsés embernek érzem magam, hogy az 1999-est megkóstolhattam - igazán nagy bor!

[A képen Ipacs Szabó István főborász és Debreczeni Mónika birtokigazgató.]

Duennium 1999

Emlékszem, hogy a Vylyannál mindvégig kitartottak amellett, hogy náluk ’99 jobb év volt, mint 2000. Nosztalgiát ébresztő címke és palack, feltűnően jó minőségű, tökéletesen záró XXXL-es dugóval. Klasszikus bordeaux-i házasítás plusz egy gyűszűnyi zweigelt. Ebben a borban két nagy Vylyan-klasszikus találkozik: a felülmúlhatatlan ’99-es Merlot és a gyönyörű, de kegyetlenül tanninos ’99-es Cabernet Sauvignon Válogatás (a hátcímke szerint egyébként csak ez a két összetevője van).

Álomszép illat - klasszikusan bordeaux-i, jól definiált, mély és nemes. A középpontban nagymama szilvalekvárja - a feleségem szavaival: „főzött, magos, rumos” -, amihez egy nagyon finom mentolos hűvösség társul, és ezt a centrumot avaros, diós, bőrös, grafitos felhő veszi körül. Az egyik legszebb magyar vörösbor illat, amit valaha éreztem. Nincs benne mediterrán szertelenség, komorabb, komolyabb, és inkább mély, fókuszált, mint szétterülő. Fa, brett, alkohol nem zavar be. Kóstolva érződik a kor kiegyenlítő hatása, szépen összeérett, homogén és harmonikus. A korty magja cseresznyésen gyümölcsös, halvány édességillúzióval, egyáltalán nincs kiszáradva. Az egész szájat kitölti, a savak élnek, a korty végén húsíz és némi cseres kesernye. A lecsengés nagyon hosszú, de a bor nagysága itt szenved leginkább csorbát: szárít és húz a tannin. 12 év sokat faragott rajta, de aki kóstolta a '99-es CS-t, annak biztosan ismerős lesz a jelleg. A tannin kis gonoszkodása mellett is kimondottan jól iható. Nagy és emlékezetes bor, ami egy-két útjelző táblát áthelyezett a fejemben.

Duennium 2000

Valami itt az illatban megcsúszott, mintha egy mutáns szú kirágta volna a fából a gyümölcsöt. Nem tudom, hogy vajon a mi palackunk vett csak ilyen kanyart, vagy az összes – ennyi  idősen, gondolom, növekszik a szórás.

A fele cabernet sauvignon, egyharmada franc, a maradék merlot. 15 hónapot töltött hordóban, és több mint 3 évet palackban, mielőtt piacra került 2005-ben. Akkor szokatlan volt, és ma is az lenne, hogy brunellónyi érlelés után engedték csak ki a pincéből. A rokonszenves szándék ellenére a fogadtatás igencsak vegyes volt: Albert gazda ujjongott, a Mészáros-Rohály páros taktikusan vacillált, Csite beszólt.

A dugó a '99-eshez hasonlóan extrahosszú és makulátlan állapotban van. Kitöltve a bor feltűnően sötét, tükrös, az öregedésnek semmi jele. Az illathoz kell egy kis perverzió: a sokéves lankadatlan gyümölcsbomba ivászattól megcsömörlött neofita föld-, mag- és kinninrajongók lubickolhatnának benne. Egyébként nem kellemetlen, de a behízelgőnek így is az ellentéte: babkávé, tökmagolaj, por, humusz és némi bágyadt paprikásság. Gyümölcsöt csak valamilyen zen-buddhista meditációs technikával lehetne találni benne, ami sorra kioltja az előbb fölsorolt jegyeket, és még marad ereje az illatfoszlányokat beazonosítani. Kóstolva viszont szép egyensúlyt mutat – ez valóban jól iható. Remek a szerkezet, minden túlzástól, kilengéstől mentes. A korty közepén, ha nagyon türelmesek vagyunk, és feszülten figyelünk, akkor fölfedezhető egy diós, cseresznyés, a szépen öregedett borokra jellemző édességillúzió. Ám alapvetően azt kell mondanom, hogy a gyümölcsök, amik az illatból kimaradtak, nem másznak vissza a kortyban, sőt a korty végén beköszönt egy gyógyszeres, kesernyés jegy, ami visszavisz a kezdetekhez. A lecsengés közepesen hosszú, száraz, és a tannin is szárít. Komor, komoly bor, amit öröm volt inni, munka szagolni.

Duennium 2003

A 2003-as kétségtelenül a 2006-ossal alkot párt. Kötve hiszem, hogy vakon kóstolva bárki rokonságot tudna fölfedezni a ’99-essel vagy a 2000-essel. Az egyik nyilvánvaló különbség a jóval magasabb alkohol, a másik a hangsúlyosabb gyümölcsösség (bár döntően aszalt), a harmadik a tanninok részleges megjuhászodása. 2003-ban nem csak a zweigeltet, de a merlot-t is kiebrudalták a Duenniumból, és az addig mellékszereplő cabernet franc lett a meghatározó alkotóelem. A 2000 és 2003 között készült borokat jól ismertem, és két jellemző hibára emlékszem: a szárító tanninra és a gyakori brettességre. Itt brettnek nyoma sincs, a szárító tannin sokat finomodott.

Az illat intenzív és gyökeresen más, mint az elődöké. Füge, datolya és dohány, pirosbogyós gyümölcsnek legfeljebb konyakmeggy, a háttérben fekete tea és narancs. A magas alkohol, illetve az illat befőttes jellege után kóstolva meglepően élénk savak fogadnak, a test egyáltalán nem ormótlan, sőt, inkább közepes, mint nagy. Nem túlextrahált és nem is különösebben koncentrált. Ízében érett cseresznye és szárított datolya. Kissé szellős a korty, ez volt az egyetlen olyan Duennium, amiből mintha hiányozna a kortyközépi arany fedezet.

Duennium 2006

Bújkál benne egy rumos-likőrös, a magas alkohollal együttjáró árnyalat, ami ha a bor melegszik, kisajátítja a színpadot, és elhomályosít minden finomabb árnyalatot. A kényelmi zónájában (15-17 C°) azonban bombázó az illat - dohányos, fügés, cseresznyés jegyekkel –, egyúttal nagyon tiszta, semmilyen zavaró jegy nem terheli (amennyiben az alkoholtól eltekintünk). Sajnos amint a szobahőmérséklet felé közelít, úgy válik egyre töményebbé, agresszívebbé az alkohol, és az illatspektrum eltolódik az édesgyökér és aszalt gyümölcsök irányába. Kóstolva gazdag és mély, jó savakkal – tudom, hülyén hangzik, de az egyensúlyt egyedül az alkohol billenti meg (érdekes adalék, hogy a szüret több mint egy hónappal későbbre tolódott, mint 2000-ben!). A kontrollbor (Bock Jammertál Cabernet Sauvignon Válogatás 2003) hívta föl a figyelmet arra, hogy a Duenniumoknak mennyire szép, élő savaik vannak – egy percig sem fenyegeti a leveses-kásás szerkezet/textúra réme. A korty dinamikus és szaftosan gyümölcsös, kitölti az egész szájat, kár, hogy az alkohol közben folyamatosan kóstolgatja a nyálkahártyát. Úgy tűnik, hogy hosszabb távon a hordóhasználat a borászat döntéshozóit igazolja: az ötéves 2006-os is integrálta már annyira a hordót, hogy a kóstolási jegyzeteinkben ne forduljon elő explicit utalás a pörkölésre. A lecsengés továbbviszi az illat részben aszalt gyümölcsös, részben cseresznyés jegyeit, és extra hosszú. A tannin kissé érdes, valamelyest szárít, de van annyira kezes, hogy elhiggyük, még néhány év és besimul. A magas alkohol sajnos azt is jelenti, hogy egy deci már érezhetően odacsap a hipotalamusznak. Ettől a bortól könnyű megszédülni a szó mindkét értelmében.

Az 1999-es Duennium mélyen meghatott, és nem tudom megállni, hogy ne másoljak ide egy részletet abból az interjúból, amit Debreczeni Pál, a Vylyan alapító-tulajdonosa 2004-ben – három évvel a halála előtt - adott a Borbarátnak:

Borbarát: Most már vannak a Vylyannak referenciaborai: az 1998-as Zweigelt, az 1999-es Pinot Noir vagy a Kékoportó. Mikor van vége a történetnek, mikor mondja, hogy nem akar tovább küzdeni?

Debreczeni Pál: Ilyen nem lesz, csak ha meghalok. Azt nem lehet csinálni, hogy itt a legjobb, és most abbahagyjuk. Van olyan Magyarországon, aki már a világ legjobbjának hiszi magát. Hiheti, de ez egyszerűen nem igaz. Minden évjárat más. A cél, megtalálni azt az utat, amivel a maximumot ki lehet hozni. A világfajták kellenek, a nemzetközi piacon is fontos ez. A nemzetközi fajtából ki kell hozni azt a villányit, amit mások máshol nem tudnak. De én azt mondom, hogy a kadarkának, kékoportónak és a zweigeltnek is meg kell találni a helyét, s ezekből kell nagy borokat csinálni. Milyen messze vagyunk ettől, te Úristen! Hát az én életem erre nem elég. [Debreczeni Pál fotóját innen metszettem.]

[Ezúton is köszönjük a borászatnak a lehetőséget!]