Ezt a bejegyzést könnyűszerrel kitölthetné egyetlen bor is. Mert akkorát szólt, hogy csak na, megérdemelné. Két éve már, hogy gyakori beszédtéma volt, akkoriban többször is elém került, rajongtam is érte, de hogy ennyi idő után ismét meglepjen, erre nem számítottam. De ezen az estén mégsem csak a legjobb bor volt érdekes. Talán az alkalom miatt is, vagy legfőképpen azért. Meglehet, hogy egy hosszú, tematikus vakkóstolón inkább csak néhány kiemelkedő tétel fogja meg az embert, vagy nehéz másra is emlékezni, de egy szélesebb körű baráti iszogatáson más a helyzet. Jut idő az eszmecserére, és eltérő tapasztalatú, ízlésű és elvárású emberek között érdekes vélemények kerülnek elő, és majd minden tétel megtalálja a maga rajongóját.
Trader Joe's Chardonnay 2009
Kedvező árú kaliforniai chardonnay. Ha csak olvasmányélményeink vannak a műfajról, máris sejthetjük, mit hoz, és nem is okoz csalódást. Fiatalos, tölgyes, tökéletesen fajtajelleges és tiszta illat, nem hibázik. A fa nem kevés, de nem is uralkodó. Szájban húsos, kerek, testes, meleg karakterű, csipetnyit édes és a magas alkoholt is érezni, de cserébe behízelgő és meglepően tartalmas. 15-ös szesz mellett sem túlérett/késői karakterű, még némi frissesség is szorult bele. Ha ez tényleg 4 dollár, és ennyiért megjelenne itthon is, okozna némi zavart az alsó polcokon. Egyeseket egészen megfogott. Tehetség, eléri az 5 pontot.
Szászi Endre Szigligeti Olaszrizling 2009
12-es, moderált alkoholt mutat a címke, ehhez képest az illat késői szüretet sugall. A kaliforniaitól mindenesetre egyedibb, kandírozott citrusokkal, császárkörtével, grépfrútos fanyarsággal, egy kevés mézzel. Utólag találtam a pincészet weboldalán: "... ízében harmonikus savak a gejzírtevékenységgel megbontott tanúhegy mineralitásával párosulva". Nem vagyok benne biztos, ebből mit is kellene érezni, de kóstolva csalódás ér, vizes, híg a test, savát vesztett, túlontúl lágy a korty. Többen kóstolták már, szerintük nem ilyennek kéne lennie. Bízzunk benne, mert ez így nem túl meggyőző. 3 és 4 pont határán. (cca. 1500 Ft)
d'Arenberg Stump Jump White 2009
12,5% alkohol, riesling, marsanne és sauvignon blanc szokatlan házasítása, talán az est legmegosztóbb bora. Intenzív, átütően ausztrálos, meglepő bor, épp olyan szokatlan a magyar orrnak és szájnak, mint a vörös párja. Valahol még talán emlékeztet is arra, ez is eukaliptuszosnak tűnik. Többen a sauvignon blanc-t vélték felfedezni benne, nekem viszont rizlingesnek hatott, tipikus ausztrál citromossággal. Friss, ropogós már az illat is, könnyed a test, de feszes a szerkezet, lézer módjára fókuszált, acélos savakkal, melyeken halvány édesség lágyít. Lendületes, tiszta, jól iható, érdekes, pusztán a tapasztalat miatt is megéri kipróbálni. 6 pont (£8.49 http://www.hailshamcellars.com
Demeter Zoltán Boda Furmint 2008
Ez valószínűleg nem a legtipikusabb Demeter bor, ami valaha készült, és úgy egyáltalán, az alkoholban ritkán szűkölködő honi prémium kategóriában szokatlannak hat 12-es szeszével. Illata kicsit visszafogott, ám megkapó, fiatalos, szinte rieslingeket idéz: virágos, citrusos, szőlős, gyömbéres fűszerességgel. A meccs azonban szájban dől el, méghozzá az egyéni savtolerancia függvényében, a savak ugyanis minden másnál hangsúlyosabbak. Magas szerkezetű, csontszáraz, szikár egy bor, azonban nem vékony, savai "ízesek". Elképzelhető, hogy nagyon hosszú életű lesz, és a végén egy csoda kerekedik ki belőle, most azonban még elég kemény. Savrajongóknak. 5-6-7 pont
Szepsy Nyúlászó 2007
A történethez tartozik, hogy a palack még csak nem is ideális körülmények között volt tárolva, vélhetően előrébb tart a fejlődésben, mint egy borhűtős/pincés változat. Erről a színe is árulkodik, mélyülő, immár halvány aranysárga. Az első szippantás letaglózó, a következő még inkább: palackbuké, végtelen koncentráció, feneketlen mélység. Nehezen szálazható, mégis rendkívül összetett illatában virágok, kandírozott ananász, őszibarack és mindenféle sárga húsú gyümölcs, továbbá szegfűszeges fűszeresség, karamell, és ki tudja, még mi. Kóstolva is hozza ezeket a jegyeket, ugyanolyan boncolhatatlan, egységes formában. Betölti a szájat, áradó, gazdag, puha, de nem esik túlzásokba, nem nyom agyon. Az alkoholt nem érezni, de külön az édességet vagy a savakat sem, bár a textúra még mindig nem a végletekig csiszolt. Ez azért nem egy könnyű bor, súlya van, ugyanakkor piszokul finom, és nagyon hosszú. Egy élmény, magabiztos 8 pont.
A folytatásban nyílt még néhány tétel, de a Szepsy után gyakorlatilag minden vesztes pozícióból indult. A következő bor ennek ellenére külön írást is megérdemel, meg is kapja majd. Már a számat tömtem hummusszal, mire Csite furmintja és a záró Mastroberardino Sannio Falanghina 2009 megérkezett. Előbbi meglehetősen fejlett aromatikát mutatott, enyhén szólózó savakkal, ami viszont az étel mellett egyáltalán nem tűnt zavarónak. Az olasz fehér pedig azt hozta, amit a legtöbb, amit eddig próbáltam: nyitás után 10 perc áll rendelkezésre, hogy elfogyasszuk a bort; ennyi ideig tart, míg az a kis kezdeti szénsav eltávozik, és a bor menthetetlenül ellaposodik.
Utolsó kommentek