Az előző pincenaplóban egy kicsit visszatekintettem az elmúlt tíz évre, és számot vetettem azzal, hogy honnan indultunk, és milyen úton jutottunk el idáig. A 2011-es év számunkra leginkább arról szólt, hogy még egyszer átgondoljuk és átszámoljuk: hol tartunk, mik a céljaink, és merre induljunk tovább? Egy szőlészet és borászat életében az évjáratok csak jönnek és mennek egymás után, és hogy közben eltelt tíz év, néha fel sem tűnik. Csak azt látjuk, hogy akik tíz éve még bohém legényéletet éltek, azok ma már családos emberek, s a tíz éve még ölben hordott babák ma már iskolába járó nagylányok. Amikor minden évben azon dolgozunk, hogy az idei évjárat jobb legyen a tavalyinál, és minden napot a tegnappal hasonlítunk össze, akkor könnyen megfeledkezünk róla, hogy az idő múlásával a céljaink és érdekeink is változhatnak. Én is más szemmel nézem ma ugyanazt a világot, mint egy évtizede, olykor pedig maga a világ is megváltozik, nagyban és kicsiben egyaránt. Szeretteink, ellenfeleink jönnek és mennek; munkahelyet, lakhelyet váltunk. Néha új barátoknak örülhetünk, máskor pedig szenvedünk, ha a régiek cserbenhagynak.

Azt gondolhatnánk, hogy ezek az elmélkedések és gondolatok függetlenek egy bortermelő pincészet életétől, pedig nem. Nagyon nem. Kapitális közhely, hogy egy borászatban is emberek dolgoznak, s erről a borbemutatókon és borfesztiválokon az asztal egyik oldalán állóknak sem lenne szabad megfeledkezni.

Ilyen kontextusban különösen nagy tiszteletet érdemelnek azok a termelők, akik nem évtizedről évtizedre, de generációról generációra képesek magas színvonalon bizonyítani. Gondoljunk bele, hány családi, gazdasági és egyéb válság mellett menetelnek el ezek a termelők állhatatosan, hányszor kell túltenniük magukat azon, hogy egy-egy partner, beszállító, alvállalkozó vagy bank cserbenhagyja őket. Mégis, a folyamatosan változó viszonyok között évről évre, évtizedről évtizedre, generációról generációra tartani tudják a minőséget. Jó pár évvel ezelőtt azt mondogattuk egymás között, hogy ha három egymás utáni évjáratban ki tudunk jönni egy-egy jó fajtaborral, akkor azzal legalább magunknak bizonyíthatjuk, hogy van helyünk a Somlón. Ma már úgy gondolom, hogy akkor bizonyítottunk valamit, ha majd egy évtized múlva is ugyanazért a célért dolgozunk, és ugyanazt a minőségi színvonalat képviseljük, mint jelenleg.

Arról, hogy nagyjából jó úton haladunk, kaptunk néhány bíztató visszaigazolást az elmúlt fél év során. A legutóbbi pincenapló-bejegyzés ugye ott fejeződött be, hogy neveztünk a XII. Pannon Bormustrára, aminek jellegét pont olyanná alakították át a szervezők, amilyennek én azt évek óta szeretném, s ezt igyekeztünk támogatni nevezésünkkel. 2009-es furmintunkat a zsűri nagy örömünkre beválasztotta a csúcsbor kategóriába, és ha a Bormustra ugyanazon az úton halad tovább, amin tavaly elindult, akkor idén mindenképpen több borunkat is nevezni fogunk. Rendkívül értékes a Bormustra nemzetközi zsűrijének részletes borjellemzése és szakszerű értékelése, amit minden nevezett bor termelője megkap. Ugyanilyen szívmelengető elismerésként érkezett Márton napján a Népszabadság TOP100 Magyar Bor kiadványa, amiben a 4. legjobb száraz fehérbor a 2009-es furmintunk lett. A 2008-as juhfarkunk 2010-ben ugyanezen a megmérettetésen a 40. helyezést érte el, idén tehát sikerült a lécet magasabbra tenni. A zsűri elismerése is nagyon jól esik, de a legjobban annak örülünk, hogy a mi borunkkal együtt Kolonics Károly pincészete, a Tornai-pincészet, a Kreinbacher-birtok és a Spiegelberg-pincészet borai is ott vannak a legjobbak között. A százas listán hat somlói bor is bizonyítja, mire képes a Kárpát-medence legkisebb borvidéke.

A szakmai elismerések, a fogyasztók lelkesedése és a 2010-es boraink elképesztő fogyási sebessége egytől-egyig pozitív visszajelzés, ám hiteltelen lenne, ha ezek mellett elhallgatnám az árnyékosabb oldal jelzéseit.

Amikor a 2006-os évjárat Hilla cuvée borát a Zwack borkereskedés szárnya alá vette, az volt a kimondott célom, hogy csak olyan borokat hozzunk forgalomba, amik egyértelmű minőséget képviselnek, remélve, hogy ha valakinek nem is jön be a borainkat jellemző stílus, a boraink értékeit azért mindenki el fogja ismerni. Hogy a történtek elébe vágjak, ez nem sikerült: egyaránt kapunk hideget is, meleget is.

Volt, aki vállalta az éjszakákba nyúló viták fáradságát, és türelemmel érvelt az álláspontom ellen, ameddig meg nem győzött. Volt, aki borokkal bizonyította, hogy ez vagy az a technológia jobb irányba visz. Volt, aki fogyasztókat hozott, akik őszintén elmondták véleményüket. Mindezekért nem győzök elég hálásnak lenni, mert minden borunkban, ami ízlik valakinek, ott vannak az építő kritikák, amiket felhasználtunk a következő évjáratok borainak készítése során. Az olyan kritikákkal viszont, amik az általunk képviselt stílus gyökerét érintik, vagy teljesen megfoghatatlan és szakmai teendőkre lefordíthatatlan véleményeket fogalmaznak meg, sajnos eddig sem tudtunk mit kezdeni, és ez után sem fogunk.

Az elmúlt fél évben tudatosan kicsit kevesebbet foglalkoztunk, foglalkoztam a magyar borpolitikával, nyomtatott és elektronikus borsajtóval, aminek oka önmagában is megérdemelne egy komolyabb eszmefuttatást. De elindult egy olyan bormozgalmi dolog, ami mögött mi is felsorakoztunk, ez pedig a Terra Hungarica. Novemberben részt is vettünk a Gerbeaud Házban megrendezett Borszalon eseményen. Nagyon jó hangulatú rendezvény volt, és kimondottan jó érzés volt olyan bortermelőkkel együtt megjelenni, akikkel a legfontosabb elvi és szakmai kérdésekben nagyon hasonló nézeteket vallunk. A Terra Hungarica mozgalom indulásakor azt mondtam, hogy vannak ügyek, eszmék és gondolatok, amik megérdemlik, hogy melléjük álljunk; vannak mozgalmak, amikhez csatlakozni kell; vannak emberek és csapatok, akikkel közösséget kell vállalni, és továbbra is ezt vallom. Nem az a baja a magyar bornak, hogy nincs elég szabályunk, rendszerünk, hatóságunk, hanem az, hogy a legalapvetőbb eszmék kiüresedtek, és a termelők elenyésző kivétellel nem alkotnak élő közösséget.

Az eszme és irányvonal, ami mellett a magyar bornak haladnia kellene, az a termőhelyhez hű, azt helyi fajtákon keresztül bemutató szőlő- és bortermelés, amit helybeli szőlőmunkásokkal folytatnak, és aminek eredményét helyi fogyasztóknak értékesítik. Ez, és csakis ez lehet a magyar bor kitörési pontja. Aki mást mond, az valószínűleg szatyorban töltötte az elmúlt húszegynéhány évet, amikor minden mással próbálkoztak, csak épp ezzel nem. Mi továbbra is ebben hiszünk, és erre alapozva tesszük a dolgunkat.

Innen egy hirtelen fékezés után vissza is kanyarodnék az elmúlt fél év szőlészeti és borászati történéseihez.

Tavaly tavasszal nagyon ígéretesen indult a szőlészeti év. Menetrendszerűen kezdődött a rügyfakadás, ment le a virágzás, és minden jel optimizmusra adott okot. Csapadék viszont sajnos nagyon kevés volt, így a szőlőnövény a talaj utolsó víztartalékait szívta fel. A kevés csapadék miatt növényvédelmi szempontból kényelmes évjáratként fogunk emlékezni a 2011-esre: sem lisztharmat, sem más gombás fertőzés vagy rothadás nem okozott komoly problémát. A csapadék hiányát és a forróságot persze megszenvedte a szőlő, de ezzel együtt az elmúlt tíz évben még soha nem vártuk olyan derűlátóan és lelkesen a szőlő érését, mint 2011 nyarának végén.

A szüretet – hagyományainkhoz híven – a traminivel kezdtük. Szeptember hetedikén 20,5 magyar mustfokkal került pincébe 400 liter traminimust. Korai- és bukéfajtaként semmilyen szempontból nem okozott komoly meglepetést.

A szokásosnál korábban, már szeptember elején elkezdődött a juhfark szüretje is. Két héten át, folyamatos fürtválogatással szedtük a kivételesen nagy és igazán szép fürtöket. Az első hordók 20,5 MM-fokos musttal teltek meg. 20-án, egy nap áztatás után pedig már 22,5-es cukortartalmat mértünk a színmustban. Végül 2000 liter, átlagosan 21,1 magyar mustfokú juhfark must erjedt a hordókban. Ízre, illatra jó kiindulási alapnak érzem az 2011-es juhfarkot. A must savérzete intenzitásban elmarad a 2010-től, de lényegesen jobb, mint a 2009-esé volt. Összességében a fajta szempontjából jónak ígérkezik az évjárat. Mostanra már letisztulóban van, és kezdi mutatni szépségét, de még mindig nagyon messze vagyunk attól, hogy bármilyen komoly prognózist mondjunk.

A juhfarkot egy héttel követte az olaszrizling. Az 1347 olaszrizlingtőke termését két nekifutással szüreteltük: az első kört szeptember 18-án, a másodikat 27-én szedtük. Összesen 1482 kg szőlőből 750 liter, 20,2 magyar mustfokos színmust került hordóba. Ízre, illatra, cukortartalomra és savérzetre pontosan olyan termésünk volt, amilyenre az optimista terveinkben számítottunk. Már most biztosan állíthatjuk, hogy akinek a 2009-es és a 2010-es olaszrizlingünk ízlett, az nem fog csalódni a 2011-esben sem. Ez a megbízhatóság és kiszámíthatóság az olaszrizling egyik hatalmas erénye és előnye. Adott technológia, terhelés és stílus mellett a fajta megbízható partner. Legyen az adott stílus akár koncentrált, testes bor, akár jól iható, légies fröccsalap, az olasz nem hagy cserben. Nagyon szeretném, ha ez a fajta a fogyasztóktól és a sajtótól is megkapná az őt illető figyelmet.

Alig ért véget az olaszrizling szüretje, már kezdtük is szedni a hárslevelűt. A 2600 tőke termését öt lépcsőben szüreteltük. Az öt szüret hordóátlaga 22 magyar mustfok, ami jónak mondható. A must savérzete intenzívebb, mint a 2009-es, de visszafogottabb a 2010-esnél. Mennyiségileg meglepően sokat termett, az 1500 liter must pincerekordnak számít. A bőséges termésnek köszönhetően kísérletezésre is volt lehetőségünk. Losonci Bálint gyöngyöspatai gazda már évek bátorít, hogy próbáljuk ki az egészfürtös préselést. Egy kis hordónyi hárslevelűt végül is – némi instrukció alapján – egészfürtös préseléssel dolgoztunk fel. A kísérletből származó must cukorfoka megegyezett a többiével, viszont az így nyert must egy fokkal illatosabb, aromásabb lett, ami csak megerősítette bennünk, hogy minden technológiai kérdést érdemes nyitottan megközelíteni. A technológia nagyobb léptékű alkalmazása előtt persze még jó pár dolgot át kell gondolnunk.

Október 19-én, szerda hajnalban tettünk pontot az idei szőlészeti munkák végére a birtok ékkövének számító felső furmintültetvényünk szüretjével . A magasabban fekvő bakműveléses ültetvény kövesebb talaján szigorúbb hozamkorlátozással (0,6 kg/tőke) küzdő 1500 tőke, illetve a mintegy 1 kg/tőke hozamra beállított kordonos művelésű 1500 tőke idén összesen nagyjából 1500 liter mustot adott, átlagban 20,3 magyar mustfokkal. A fürtök kicsattanóan egészségesek és tökéletesen érettek voltak, töppedésnek vagy botritisznek nyoma sem volt rajtuk. A szőlő, a must és az újbor íze, illetve az analitikai paraméterek egyaránt bizalomgerjesztők, de még legalább háromnegyed év, mire eldől az egyes tételek sorsa. A cél egyértelműen a 2009-es furmint vonalának a folytatása, és ha ez sikerül, akkor az ideiben is sok örömünk lesz. Összességében termékeny és előremutató évet zártunk a Somlón, és nagyon bízunk abban, hogy a borok jó irányba fejlődnek.

Végre kaphatók a 2010-es boraink. Sok fogyasztónk és kereskedelmi partnerünk várta már több-kevesebb türelmetlenséggel az első szállítmányunkat, de sajnos nem egyszerű a döntés, hogy mikor is engedjük el a boraink kezét. Bár a 2009-es évjárat egyes tételei már tavaly nyáron elfogytak, kizárólag e miatt mégsem lett volna szabad túl korán forgalomba hozni a 2010-es borokat. Legtovább a furminttal vártunk, ami február végén kapja meg a felszállási engedélyt. Emiatt sajnos idén is lemaradunk a Furmint Február eseményről: a 2009-es már elfogyott, a 2010-es pedig még csak most indul. Talán jövőre sikerül. Mert nagyon jó kezdeményezés a Furmint Február, még akkor is, ha a hárslevelű, az olaszrizling és a juhfark is ugyanolyan közel áll a szívünkhöz, mint a furmint. A 2010-es boraink eddig jó irányba haladtak. Bár a stílus és a háttér mindegyiknél teljesen egyforma, az egyénisége mindegyiknek egy kicsit más. A juhfark talán a legütősebb, a leginkább vadóc és legkevésbé eurokonform bor, amit inkább tennék le egy cseh vagy lengyel borbarát, mint egy angol borjedi elé. Az olaszrizling az eddigi legásványosabb arcát mutatja. A hárslevelű egy óvatost lépett előre a 2009-es évjárathoz képest az aromák, és két ölest a 2008-ashoz képest az elegancia terén.

Egy dolgot viszont már most biztosan tudunk a 2010-es borokkal kapcsolatban: nagyon kevés van belőlük, és nagyon gyorsan fogynak. Túl gyorsan. Ennek ellenére idén sem hallgattuk meg a pénzügyekben és az üzleti világban jártas barátaink tanácsait, és nem emeltünk árakat. Továbbra sem a fizetőképességük alapján szeretnénk megválogatni a barátainkat, és egyelőre a régi árakkal is stabilan tudjuk a birtokot és a pincetechnológiát fejleszteni.

2012-re bőséggel vannak teendőink és terveink. Ha ügyesek leszünk, akkor belevágunk a pince feletti borház felújításába. A borcímkéinkre is ráfér a ráncfelvarrás. Emellett lesz még pár meglepetés, amiről majd év közben beszámolok. Az biztos, hogy semmilyen nehézség nem térít le minket az útról. A hatóságok eddig sem a mi javunkat szolgálták; nem változik semmi, ha ezután sem teszik. A magyar bortörvény és minden boros szabályozás eddig is ordas ostobaság volt, és ez után is az lesz a vérlázítóan bárgyú termékleírásokkal együtt. A boros közélet elitje eddig sem a mi szekerünket tolta; valahogy megleszünk, ha ezután sem foglalkozik velünk az, aki tüntetőleg eddig sem vett rólunk tudomást. A szabályokat és törvényeket pedig eddig is maradéktalanul betartottuk, és ezután is be fogjuk őket tartani.

Történjék bármi, mi ebben az évben is arra fogunk koncentrálni, hogy a következő évjárat borai tiszták és jók legyenek, és a tőlünk elinduló összes palacknak legyen mondanivalója, tartalma és fogyasztója, aki mindezt befogadja.

[A bejegyzést Balogh Zoltán írta, a fotókat Thomas Tuominen készítette.]