A magyar borászat sanyarú sorsát perfektül illusztrálja, hogy a legismertebb és a legelterjedtebb fehér szőlőfajtánkról nem tudunk semmi fontosat. Nem tudjuk, milyen. Melyek a vezető illat- vagy zamatjegyei, mondjuk. Egyáltalán, hogy mire képes. Persze többen készítettek már szép olaszrizlinget. Ám sztenderd még nincs.
Az olaszrizling abszolút kelet-európai, annyira, hogy Magyarországon kívül jószerével csak még keletebbre, továbbá Ausztriában próbálkoznak vele. Az úgynevezett sógorok főként nyári fröccsborok összehozásával abszolválják a verájetiből fakadó kötelező gyakorlatot, a volt KGST-ről, FÁK-ról, egyebekről ellenben nincs érdemi információnk. Az osztrákokról még annyit: ott van nekik a rajnai rizling, amely nem tévesztendő össze az olasszal, minthogy ezek ketten még csak nem is rokonok, sem nem boldog ősök. Amennyiben vesszük a fáradságot, és megkóstolunk egy pompásat az egyikből és egy nagyszerűt a másikból, érzékszervi alapon máris megbizonyosodhatunk e tényállítás helytálló volta felől. Ég/föld. Nem minőségben, karakterben. Egyértelmű, hogy a rajnaié milyen – az olaszé meg másmilyen; erről lentebb.
Hazánkban fehérben semmi másból sincs több, ami uszkve 5300 hektárt jelent, ennél kizárólag a kékfrankossal borított lankák, meredélyek, homokok kiterjedtebbek. Olasz gyakorlatilag minden borvidékünkön van, ám sokáig sehol sem vették igazán komolyan. Úgyszólván csak az utóbbi egy-két évben jelentek meg innen-onnan tételek, amelyek bizakodással töltik el a magamfajta bornacionalistát.
Annyiból, ami eddig van, úgy tűnik, a furmint mellett – sőt némelyek szerint előtt – éppen olasszal lehet villantani hungarikumilag, igaz, ehhez még sokat kell várni. Meg cselekedni, azoknak, akiknek ez a dolguk. Lassan megy. Hogy még egyszer előkapjam hivatkozási alapként a kékfrankost: a Kádár alatt éppúgy tömegbor-előállításra használt fajtából már csináltak referenciaborokat, olaszból meg csak majdnem. Kis híján.
olyan olajos-minerális-fantasztikus példányokkal öblögettek a negyedhektáros Jóska, Pista meg Pali bácsi ódon pincéjében, hogy ihaj
Ezért aztán nem is tudunk róla semmit. Nem tudjuk, milyen. Rohály Gábor mint szakirodalom azt mondja, rezedaillatú, finom savú, keserűmandulás utóízű bort ad, ha odafigyelnek rá. A legszebbek a Szent György-hegyen meg Csopakon, a Berekháti-dűlőkben teremnek belőle – teszi hozzá. Se onnét, se innét nem kóstoltam belőle komolyat. Bár Jásdi Istvánnak van némi Berekhátija, önállóan nem találkoztam ilyennel, s valószínű, a boltokban nem is fogok. Rezeda ide, mandula oda, szembesültem már könnyed-gyümölcsössel (Hilltop), karcsúval, de ásványos-izgalmassal (Jásdi-csopaki), kőről jövő tartalmassal (Györgykovács), fahordós-élettelivel (Lőrincz György), hömpölygő-lesimulttal (Jásdi-dűlőszelektáltak), füstös-elegánssal (Malatinszky). Meg rengeteg érdektelennel. Szóval, mindenfélével.
Megjegyzendő, az olasz tipikusan az a versenyző, amelyről sokaknak megvan a maguk legendája, akik otthonosan kóvályognak a Balaton meg a Somló környékén. Miszerint olyan olajos-minerális-fantasztikus példányokkal öblögettek a negyedhektáros Jóska, Pista meg Pali bácsi ódon pincéjében, hogy ihaj. Jómagam nem randevúztam még ilyen koros zsenikkel, de készséggel elhiszek mindent. Mint ahogyan Vesztergombi Ferencnek is elhiszem, hogy a Szekszárdon bakművelt olasznak nem akadt párja közel és távol. Más kérdés, hogy ebből a piacra és a piacról vásárló borbrátokra nézve nem következik az égvilágon semmi. Legalábbis egyelőre.
A lényeg, hogy megyünk azért előre, legalább a 90-es évek legeleje óta – és mostanában fel is fogunk gyorsulni. Végigbogarásztam számítógépes nyilvántartásomat, és összesen hat ötcsillagosra emelt tétellel találkoztam – Szeremley Huba édeseit nem számítva. Ebből kettőt örök és megbonthatatlan kedvencem, Györgykovács Imre jegyez – 2000-ből és 2002-ből –, dettó kettőt Jásdi István, egyet-egyet pedig Lőrincz György és Malatinszky Csaba. Végignézzük a listát – s helyben vagyunk: Balaton, Somló, Eger, Siklós.
az olasz szerkezetileg nehezen felülmúlható
A történet legeslegújabb kori fejezete nem velük kezdődött mégsem – szerintem –, hanem Szeremley Huba 1997-esével. Badacsony megváltója, pontosabban a megváltó főborásza – nevezzük nevén: Fölföldi Béla – abban az évben olyan taljánt hozott össze hipermarket-árfekvésben, hogy minden árértékbuzi eldobta a maradék agyát. A pince ráadásul majd minden esztendőben megismétli a mutatványt, részint a 600-700 forintos olaszrizlingekkel, részint a nem sokkal durvább árfekvésben elérhető szemelt rizlinggel, amelybe a környék termelőinek jelentős része beleházasíttathatja termését. Ha már ötezer hektár – ugyebár –, akkor pontosan ilyenekből kellene több. Más kérdés, hogy mint fentebb szóba hoztam, sokan az egészen nagy magyar száraz borok szerepének eljátszására is alkalmasnak tartják a fajtát. A most abszolút erre predesztinált furmint mellett, előtt. Jásdi István például – akinek van egyikből is, másikból is – azt állítja, az olasz szerkezetileg nehezen felülmúlható. Kétségtelen, egy VG-vakteszten Lőrincz György 2003-asa szenzációs vitalitása és kifinomult, a bort magasra építő savainak hála nyomta le nemcsak a mezőnyt, hanem a mester munkáira jellemző módon überhatározott barrique-ot is.
Az igazán nagy olaszrizlinggel ugyanakkor még nem hozott össze engemet a sors – se senki más –, de meggyőződésem, hogy ez előbb-utóbb megtörténik. Még az sem kizárt, hogy az amúgy tökéletlen 2004-es évjáratnak köszönhetően. Vagy egy-két évvel később. Ehhez nem kell mást tenni, mint megnézni mindig és alaposan az említetteken túl Bussay László, a Kreinbacher Birtok, Légli Ottó, Tóth Sándor, Figula Mihály, a Pannonhalmi Apátsági Pince, Gere Attila, Tiffán Ede, Németh Attila, Gál Lajos vagy az Orsolya Pince munkáit. Meg azokét, akik jönnek még. Mert jönni fognak, az fix. És akkor előbb-utóbb azt is megtudjuk, milyen is az olaszrizling voltaképpen. Jó lesz nekünk.
Utolsó kommentek